A hatvanas évek első felében azonban néptelen és nyugodt volt a városnak ez a szelete. A kereskedők már, az autósok még nem bitorolták: a sétálók és a horgászok birodalma volt. A folyó két oldalán a hajók rakományának kirakodását megkönnyíteni - s nem mellesleg a várost az árvíztől megvédeni - hivatott, kövezett rakpartokat 1853 és az 1930-as évek között építették ki teljes hosszukban. Az első szakaszt ma is két zömök zászlótartó bástya jelöli a Lánchíd pesti hídfőjének két oldalán. Az 1876-os árvíz után megemelték a vízhez vivő lépcsősor és a kockaköves út fölé magasodó falak magasságát - 8,58 méterről 9,21 méterre -, majd 1892-ben kereken 10 méteresre egészítették ki őket.

De mire elkészült a teljes rakpart, eredeti funkciója nagyjából meg is szűnt. Megépültek ugyanis a nagy kereskedelmi és teherkikötők, így mind kevésbé volt szükség arra, hogy itt folyjék az áruk ki- és berakodása. Mégis, a város népe csak igen lassan vehette birtokba e vízparti útvonalakat - a második világháború után hosszú éveken át itt tárolták ugyanis az újjáépítéshez szükséges temérdek építőanyagot. A hatvanas évekre azonban végre az lett a rakpart, aminek sokan ma is látni szeretnék: összekötőkapocs a város és a Duna között. Ahogy a korabeli útikönyv írta: "A növekvő víziforgalom és a gyakori magas vízállás miatt ezek a rakodók hajók kikötésére ma már alig alkalmasak, legfeljebb a személyforgalom lebonyolításában van jelentőségük. A kikötői vascölöpök nagy része ma már csak a horgászok - és a szerelmespárok - pihenőhelyéül szolgál."

A rakpartokon az átkelőhajók és a vízibuszok, az észak és dél felé közlekedő utasszállítók, köztük a Bécsbe ingázó, 1962-től közlekedő szárnyashajók - a szovjet gyártású Sirály I. és II. - álltak meg. A távoli Csepelen volt az 1928-ben létesített szabadkikötő, a szénkikötő és a petróleum- és olajkikötő, a gabonaraktári kikötő. A Kvassay-zsilip közelében helyezkedett el a budapest-ferencvárosi helyi kikötő, alatta a tüzelőanyag-kikötő, Lágymányoson a hengermalmi kikötő, Óbudán pedig a gázgyári kikötő.

Mindez azonban roppant messze volt azoktól a fiataloktól - vélhetjük: talán az egykori Vámházban elhelyezett Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem diákjaitól -, akik ezen a napon kisereglettek a Belgrád rakpart alatti lépcsőkre, a Szabadság híd és az épülő Erzsébet híd közé, hogy élvezzék a tavaszi nap melegét. Ültek a lépcsőkön, az öntöttvas kikötőbakon, olvastak, beszélgettek, és mi, az utókor, csupa olyasmit láthatunk az őket ábrázoló képen, amit ma már nem.

Egyrészt, hogy nem kellett szalagkorláton átlábalniuk, autók közt szökellniük, hogy ide jussanak. Másrészt, hogy 1964-ben a nők még tényleg nem hordtak nadrágot.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő-sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Májusi napfürdő az alsó rakparton