A képen látható mester - a Magyar Hirdető (Mahir) egyensapkás, egyenkötényes, egyenlétrás öreg szakija - szemmel láthatóan érti a dolgát. A létra megfelelő szögben dől a hirdetőoszlopnak, az oldalán térdmagasságban ott lóg a pemzli, az aszfalton pedig nyilván ott áll a csirizes vödör, mellette a szatyor, amelyben az aznap kiragasztásra váró nyomatok lapulnak.

A képet látva inkább az lepheti meg a mai szemlélőt, hogy milyen szellős és unalmas ez a Vigadó téri hirdetőoszlop. Nincs mit csodálkozni ezen. 1966-ban nagyjából ez jellemezte a hazai (hirdetési) piacot. Nem nagyon volt mit eladni, tehát hirdetni sem, hiszen amit örömmel vettek volna a népek, azt "kiexportáltuk", itthon pedig maradt a silánya. Azt meg - más nemigen lévén - reklám nélkül is rá lehetett sózni a nemzetre. Jó esetben nagy ritkán feltűnt a boltokban néhány olyan holmi is, amelyekhez az eladó e szavakkal próbált suttogva kedvet csinálni: "Uram, ezt nézze meg, ez exportból visszamaradt".

Ilyen kínálat mellett az akkoriban a hirdetőoszlopok, a fényreklámok, az autóbuszok, villamosok utasterében az ablakok fölött elhelyezett hirdetések és reklámfilmek értékesítésében a magyar piacon monopolhelyzetben lévő Mahirnak - a plakátinváziót hozó állami ünnepek között - olyan falragaszokkal kellett operálnia, amelyek piacát nem gyűrte maga alá a tervszerű gazdálkodás. És ez a kultúra volt.

Cirkusz-, opera-, film- és koncertplakátok árasztották el a pesti utcát. Sarkonként hirdette magát az Állami Operaház, a Zeneakadémia, mellettük színházak, kabarék és persze a mozik, amelyek hetente frissülő falragaszokon hozták a nagyérdemű tudomására új heti műsorukat. Úgy illett akkoriban, hogy egy családnak legyen színházbérlete, olykor eljusson hangversenyre, hetente legalább egyszer pedig moziba.

Az utca hírmondója

A képen látható hirdetőoszlopra most kerül fel - gondosan az előző hetire ragasztva - a Filmmúzeum új műsora, mellette a Ballada az emberről című balettelőadásra csábítanak, alul pedig a Magyar Állami Operaház hirdeti hatalmas falragaszon tavaszi bérleteit. S ami nem, vagy csak részben látszik a felvételen, az az akkoriban már évek óta állványerdőbe burkolt Vigadó. Ráadásul lappang itt még egy nagy titok: ezek az oszlopok belül csigalépcsőket rejtettek, amelyeken le lehetett ereszkedni a csatornába. Eredetileg azt a célt is szolgálták ugyanis az öntöttvas reklámhengerek, hogy kürtőként segítsenek átszellőztetni a budapesti csatornákat.

Az írás és a fotó a nol.hu-n hetente megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A Képmentő a Népszabadság gazdag archívumából válogat.