A tanulmány szerint a cél elérése érdekében azonnal hozzá kell látni a globálisan összehangolt kibocsátáscsökkentő programok megvalósításához. Az első szakértői kommentárok ugyanakkor meglehetősen szkeptikusak, két ok miatt. Egyrészt emlékeztetnek rá, hogy a legutóbbi, 2003-ban az ENSZ felkérésére készült tudományos elemzésben még "csak" 50-60 százalékos kibocsátáscsökkentés szerepelt feltételként, vagyis 5 év alatt sokat romlott a helyzet. Másrészt az eddigi tapasztalatok tükrében az 50 és a 70 százalékos korlátozás is illúziónak tűnik: az eddigi egyetlen nemzetközi kibocsátáscsökkentési megállapodás, a kiotói egyezmény, csupán 5-6 százalékos mérséklésről szólt (és kizárólag a fejlett országokra vonatkozott), ám abból is legfeljebb 3 százalék teljesült, és a legnagyobb szennyezőket - mindenekelőtt az USA-t - nem is sikerült rávenni a csatlakozásra.

A McKinsey-jelentés szerzői úgy vélik, hogy a legnagyobb kibocsátáscsökkentési "tartalék" az energiahatékonyság növelésében lenne: ezzel az eltüntetni tervezett szén-dioxid-mennyiség 40 százalékát meg lehetne fogni. További egyharmadot tudnánk spórolni a megújuló energiaforrások alkalmazásával. Vannak lehetőségek a szén-dioxidot "csapdába ejtő", és föld alatt tároló technológiák fejlesztésében, illetve az erdősítésben is. A McKinsey számításai szerint - figyelembe véve az energiafelhasználás visszafogása révén megspórolt kiadásokat is - a kibocsátáscsökkentési teendők nettó költségigénye nem fogja elérni évente a GDP egy százalékát.