Humor tanszék Picassónak
- Utálom a jómódú kivagyiságot, a felszínes üres csillogást. Azokat a gazdagokat pedig, akik nem arra használják a vagyonukat, hogy munkahelyeket teremtsenek vele, még jobban utálom. Ez a réteg okozza a folyamatos pénzzavarokat. Ők azok, akik a médiabóvli térnyerése érdekében manipulálták és szándékosan csökkentették az érdeklődést a művészi filmek iránt, sőt elérték azt is, hogy megtekintésük a jómódúak monopóliuma legyen - dohogja Gösta Ekman, a javíthatatlan szocialista, aki politikai meggyőződését és a színház, a film iránti olthatatlan vonzalmát feltehetően a génjeiben hordozza.
A Picasso kalandjai című film címszerepében világhírűvé lett Ekman színészdinasztia sarjaként látta meg a napvilágot. Nagyapja 1911-ben készítette első filmjét, a német akadémia tagja volt; édesapja pedig rengeteg forgatókönyvet írt, és sok filmben játszott.
- Elvileg orvos szerettem volna lenni, de hát ilyen családi háttérrel ki lett volna képes kikerülni a műtermek világát? Apám 1950-ben Ingmar Bergmannal együtt kapott rendezői státuszt a svéd állami filmgyártásban. Én szinte kiskölyökként, tizenhat éves koromban cseppentem bele, amikor igent mondtam Bergmannak, aki felkért, hogy legyek az asszisztense. Aztán egyszer csak a kamerák előtt találtam magam. Úgy kezdődött, hogy a rendezők engem küldtek, hogy mutassam meg a színészeknek, mit kell csinálniuk. Aztán jöttek a kisebb, majd a nagyobb, végül pedig a főszerepek. Mindehhez csupán három-négy évre volt szükség. Ma már nem tudnám megmondani, hogy rendezni, vagy játszani szerettem-e jobban, de az biztos, hogy mindkettő jobb, mint producernek lenni - mondja.
Gösta Ekman idestova tíz éve nyugdíjas. Rengeteget olvas, folyamatosan gyarapítja a francia tudását, de színpadra, vagy kamera elé nem lép. Ahogy mondja, a még hátralévő tíz tizenöt évet nyugalomban szeretné eltölteni. Valahol érthető, hiszen ötvenhat filmben játszott, majd ugyanennyi filmet és tévéjátékot rendezett, és a színpadot is koptatta vagy negyven évig.
Persze teljesen nem tudja és nem is akarja kivonni magát a forgalomból. A szakma sem hagyná. Nemrég megkapta a svéd filmesek legrangosabb nemzetközi díját, a Guldbagge életműdíjat.
- Ötven éve úgy gondoltuk, csinálunk néhány kellemes napot magunknak, mindenki ott lesz, aki nekünk kedves és művészi értéket képvisel, látunk jó filmeket, aztán megbeszéljük őket. Borsot törtünk Hollywood orra alá, mivel kizárólag a művészfilmeket vettük figyelembe. A díj neve, a Guldbagge (Aranybogár) is ezt a csipkelődést hangsúlyozta. Mára ebből az egykor kellemesen haladó ötletből Európa egyik legigényesebb filmfesztiválja lett. Érthető, hogy jól esett az életmű-díj. Hasonló érzés volt megkapni, mint amikor az unokám megölel, és érzem a szeretetét
Gösta Ekmant nem lehet beskatulyázi. Ugyan ki tudná megmondani, hogy Shakespeare drámái állnak-e közelebb hozzá, vagy a Jönsson liga aranyos csetlő-botló csupaszív bűnözője, esetleg Picasso?
- Az nekem nem színész, aki rezzenéstelen pofával csak szenvedni, vagy izomkodni tud. Az sem, akin a közönség ugyan egymás hasát fogja a röhögéstől, de nincs egy életszerű mondata. Mert az élet nem ilyen sematikus. Humor sincs önmagában: minden helyzet kérdése. Ugyanaz lehet siralmas, ami máshol és máskor kész röhej. Ez nemcsak a színpadon és a filmvásznon érvényes, hanem az egész életben. Aki képes arra, hogy meglássa a viccet a szomorúság árnyékában az érti meg igazán a lényegét - állítja.
Gösta Ekman júliusban lesz hetvenéves. Az idén lett a stockholmi Színház- és Filmművészeti Főiskola tanszékvezető professzora - mégpedig a kimondottan számára létesített humor tanszéken.
