A lényeg ez: hazánkban 2008-ban már a legkevésbé sem ütközött nehézségekbe az ember, ha szőlőből készült, finom italt akar magához venni. Legalábbis akkor, ha a magyar termékeket preferálja. Hiába mondják, hogy a külföldi borok elárasztják polcainkat - ez egyszerűen nem igaz. Legalábbis ha nem a legalsó polcokat - és bugyrokat - nézzük: mert lehet ugyan, hogy a kocsmákba és a petpalackokba kerülő levek jó részét már nem alföldi műtrágyából, hanem olasz lőréből kotyvasztják, ám ez a kategória borkulturálisan értelmezhetetlen.

Vissza a gondolatmenet fősodrához: aki bármikor borozni szeretne, biztosan megtalálja a számítását. A magyar borok krémje ott van a hipermarketekben - csak oda kell figyelni az évjáratra, a meleg és a mesterséges fény hosszú távon nem tesz jót az állított palackok tartalmának -, még inkább a borszaküzletekben, de leginkább maguknál a termelőknél.

Ezzel el is érkeztünk írásunk voltaképpeni témájához.

A borturizmus szerepe a nálunk boldogabb közelmúltú - egyben hozzánk hasonló adottságú - országokban hatalmas és megkerülhetetlen, és kezd azzá válni itt is. Attól sajnos még messze vagyunk, hogy ne (csak) a vizek, hanem a borok országának is nevezzük magunkat, ezzel (is) csábítva a fővároson kívülre a Ferihegyen landoló utazót. De a helyzet javul, és nem reménytelen.

Nemrégiben a népszerű Művelt Alkoholista blogon volt egy közvélemény-kutatás arról, melyik lenne a legnépszerűbb boros úti cél Magyarországon. Több ezer szavazó voksai alapján a legkevésbé sem meglepő módon a Villányi borvidék végzett az élen, a második helyre Tokaj futott be, a harmadik Eger, a negyedik Szekszárd lett, a balatoniak lemaradtak.

Villány sikere simán magyarázható. Ez az a borvidék, amely a rendszerváltás után a leggyorsabban ébredt, és nemcsak a korábbinál színvonalasabb borok készítésébe vágott bele előbb tucatnyi, majd soktucatnyi termelő, hanem a borturizmus hajnalát is elcsípték. Egyre-másra nyitották a nívós panziókat, szálláshelyeket, és bár azok, akik alapos előkészületek híján esnek be a kisvárosba, egy-két kevésbé jó kocsmában rossz borba is kortyolhatnak, mégis ez az a hely, ahol a legkevésbé fenyeget a csalódás veszélye.

Ezzel együtt sem kérdés, hazánk legperspektivikusabb borvidéke Tokaj-Hegyalja - de az is igaz, rengeteg még a tennivaló arrafelé. Egyrészt attól is messze vagyunk, hogy végre kiirtsák az írmagját is a petpalackos tokajinak - szégyen, hogy a világ legnemesebb édes borának presztízsét ilyenekkel rongálhatják -, másrészt nem igazán rendezkedtek még be a helyiek az igényes vendég méltó fogadására. Az irány jó: Tokajban, Tarcalon, Mádon vannak már szállodák, ahová akár a vastag pénztárcájú külföldit is el lehet vinni - mert mivel is kápráztathatnánk el jobban bárkit, mint egy pohár aszúval egy igazán pompás helyen?

Ami a többit illeti: rengeteg a teendő Szekszárdon, Somlón, Egerben, Sopronban, mindenütt. A kép szilánkjai mintha meglennének már - a bor, a kultúra, a történelem, a gasztronómia; ez utóbbi azért csak szőrmentén -, csak sehogyan sem állnak össze egésszé. És hát alighanem éppen a Balaton az, ahol a legnagyobb a potenciál és a legkevesebb az eredmény. A tó tökéletes, sok-sok termelőnél a bor is az, a déli és az északi parton egyaránt. De amíg a legnépszerűbb hal a magyar tenger partján a tengerek szemete - mármint a hekk -, addig nem nagyon lehet lelkesnek lenni.

Panaszra mindazonáltal nincs ok, ha a dolgokat a tendenciájukban nézzük. Mondjuk így: most félig van a pohár, de nem félig üres, hanem félig teli - üres a 90-es évek elején volt.

Menjenek tehát, és igyanak. Nézzenek szét, válasszanak okosan. Hiszen ha a termelő tölti a poharukba a jót, sokkal jobban fog esni, mint bárhol, bármi, bármikor.

Villányi pincében