Angyal
No nem azért, mintha kifogástalan minőségben gyártották volna a béketábor országai a nálunk kapható kocsikat, hanem mert akkoriban a magyar apáknak szokása volt vasárnap kora délelőtt levonulni egy kis berhelésre a ház előtt álló kocsihoz. Az egyazon típushoz való tartozás jegyében a márka iránti hűségig tartó barátságok szövődtek így ázott mackónadrágú autósok között olyan varázsszavak kíséretében, mint: elosztófej, gyertyapipa, alapjárat, ékszíj vagy olajcsere. Nagyban ment a buhera. Szinte mindent képesek voltak megjavítani ezek a lakótelepi ezermesterek, vagy ha mégsem, még mindig mehetett az ember a maszekhoz, illetve a nagy állami céghez, az AFIT-hoz. De ha az országúton robbant le valaki, maradt az isteni gondviselés vagy az angyal. A sárga.
A Magyar Autóklub 1963-tól vállalt városi műszaki segélynyújtást, beleértve a ködös téli hajnalokon hörgő, lemerült akkumulátorú autók bikázását és az apróbb gyorsjavításokat. 1965. május 6-án aztán arról számolt be a Népszabadság, hogy a hónap végétől a klub megszervezi országúti szolgálatát a bécsi és a balatoni műúton, illetve a Duna-kanyarban, vagyis szombat déltől vasárnap este 10-ig tíz autója áll a bajba jutott autósok rendelkezésére.
Országúti műszaki segítség alatt persze ne olyasmit tessenek érteni, mint ma, amikor mobilról vagy az útszéli segélykérőkről tárcsázunk. Ilyenek akkoriban ugyanis nem voltak. A bedöglött kocsi mellett állva lemeszeltünk tehát valakit, és megkértük: szólna a legközelebbi sárga angyalnak, amely szezonban lassabban, egyébként egy órán belül jött is a szakemberekkel és a leggyakoribb hibák elhárításához szükséges szerszámokkal, alkatrészekkel. Mert leggyakoribb hibák, azok jócskán voltak.
Mikó László, a Népszabadság fotósa 1964-ben készítette ezt a felvételt az első sárga angyalok egyikéről. A képen a zigóta állapotban lévő M7-esen egy lerobbant Trabant és az autóklub szerelői mellett egy FIAT 500-as látható - az angyal szerepében. Kiváló kis autó volt. A hangja, mint egy finoman hangolt bádogdobé, a rugózása spártai, a fogyasztása viszont igazán baráti. A szűk hely, a kényelmetlen ülések és a zajos és erősen rázkódó motor miatti kényelmetlenségekért viszont kárpótolta tulajdonosát a tudat, hogy autója van.
S végül tartozom egy vallomással. Évtizedek óta hurcolom azt a titkot, s bizony, szabadulnék már tőle. Egy FIAT 500-as volt az az autó, amelyet életemben először vezettem: gyakran le-lefulladó, hörgő motorral, brutálisakat szökkenve vele. Jogosítványom persze még nem volt.
"Rendőr elvtárs, tudom, hogy hibát követtem el."
De olyan jó volt.
Az írás és a fotó a nol.hu-n hetente megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A Képmentő a Népszabadság gazdag archívumából válogat.
