Ütöttük-vertük mink már Hajdú Pétert és Frizbijét ezen a felületen rendesen, becsületesen. Most is azt tettük volna nagyot lendítve, jégcsákánnyal a kezünkben, amiért a vasárnapi adás első részében Bódi Gusztávval kedveskedett nekünk: umcacca, umcacca énekes inkább a havernak mutassa a hasát a krimóban, ne ilyen jó fej, még ekkor is tévé előtt ülő érdeklődőnek. Az esti emésztés, tudják.

Hanem – és most szívünkön a kezünk – Hajdú Péter lassan túlnő azon a sztereotip megközelítésen, miszerint egyszerű, önmagát prímán menedzselő, szorgalmas szaki ő, akinek merítési mélysége legföljebb Fekete Pákóig terjed. Tűnődjünk már csöppet. Exkluzívban nála pörgött túl Komár László, aki kislányát maximum az oviba surranva köszöntheti fel; a fiáért hősiesen hadakozó Koltai Róbert; vagy Bakács Tibor Settenkedő, aki merő skizofréniából komplett hűtőszekrényt helyezett el a kabátja alatt. S a sor még folytatható; tetszik, nem tetszik, Hajdú a sok hülye és dilettáns mellett – na ja: a szórakoztatás könnyebbik végét megfogó TV2-n fut a műsor – olyan embereknek is teret ad, akiknek a sztorija elgondolkodtathatja vagy mi a csuda az aktuális lázárjancsiktól és paprikajancsiktól kókadozó tévénézőt.

Bódi Gusztáv után Keleti György következett.

Már ez a mondat is elemzésért kiált, ellenben a volt honvédelmi miniszternél húsz-huszonöt percig csak bámulás volt a képernyőre. Nem föltétlenül Keleti Györgyi, a rossz útra tévedt, s a jelek szerint a prostiipar egyik ágát rendületlenül lendítgető 37 éves nő története miatt – sőt –, hanem elsősorban a fater miatt; aki azért mégis csak volt valaki, és aki mélyen a szembe nézve, nagy levegővételekkel mesélte el a drámát, a nagy, családi drámát. Reális, világos analízis, nulla kurvaanyázás vagy cintányércsapkodás: Györgyi hibázott, Györgyi megbűnhődik, de én az apja vagyok, ráadásul magam is hibás vagyok, s vállalom a felelősséget ezért meg azért.

Hogy miért is, abba most ne menjünk bele; sok kis kócos túlélte már, hogy első bilibe kakilásánál nincs ott apuci. Igaz, ettől a faternak még lehet erős lelkiismeret-furdalása, habár Keleti Andrea meg milyen jó táncos lett: a „hiányos nevelés” – ha erről van szó – belőle is csinálhatott volna afféle egy óra száz euróért alanyt, de nem csinált.

Hanem ez a lelkierő és ez az egész ügykezelés: nahát, le a kalappal. Keleti György időnként olyan tárgyilagossággal mesélte Györgyi – így a saját – hányattatásait, mintha kívülálló lenne önnön történetében; mintha exszóvivőként és exkatonaként nyilvánulna meg egy közérdekű kérdésben, például átszakadt a gát a Körösön.

A bulvárt azért a biztonság kedvéért ekézte – abból baj nem lehet –, amúgy viszont már-már Vitray Tamás-féle talkshow-t vetített elénk, ahogyan az „emberi történet szálait” szépen fölfejtette. Ez volt a német börtönben, az volt az olasz rabságban; ezt mondta az itáliai ügyvéd, ezt érezte a lányom, aki... A lányom. Szép lassan már sem azt nem lehetett érezni, hogy Keleti Györgyi-fíling lengi be a Frizbit, sem azt nem lehetett érzékelni, melyik csatornán vagyunk; egy meggyötört, de a józan ítélőképességét el nem vesztő apa ült és mesélt... Mi meg hallgattuk és néztük, amint a szemébe könny szökik: 1400 kilométert vezetett rettegve, amíg haza nem értek Olaszországból, de „a gyerek” végül hazatért, s a hosszú hétvége után maga kísérte el a magyar bíróságra, ahol mindjárt döntenek is az ügyben.

Hajdú Péter valahogyan rávette a nyilvánosságot kerülő Keleti Györgyöt, hogy a Frizbiben legyen apa-közszereplő, és olyan interjút készített, amely – vonatkoztassunk most el az alapsztoritól – bármelyik normális, klasszikus típusú beszélgetős műsorban megállta volna a helyét.

Hm, van remény.