Kezdjük Pamukkal. „Pamuk: Köz­ség Somogy megyében, a Lengyeltóti kistérségben. Fekvése: Vonaton elérhető a Kaposvár–Fonyód-vasútvonalon. Története: 1212 körül III. Ince pápa levelében már említtetik a település. Nevezetessége: A római villa romjai.”

A Wikipédia szerint ennyi Pamuk. Néhány szűk adat. Egy apró pötty az ország testén. Balogh Rodrigó ennek az apró pöttynek a még apróbb, ­cigányok lakta részén cseperedett. Ahol az ott élőknek, így nekik is volt földjük, volt munkájuk, és sok-sok munkával szerzett tisztes szegénységük.

Rodrigónak volt még ezen kívül boldognak mondható ­gyermekkora is. Fröccsöntött indiánokkal, búcsúban vásárolt játék pisztolyokkal, pöndörödött szélű családi fényképekkel a szoba falán, a ház környékén mindenféle játékra alkalmas szalmakazlakkal, és megmászható gyümölcsfákkal.

Tizenhárom éves volt, amikor édesapja karja megsérült, és a munkaképtelenné vált férfi keserűségé­ben felakasztotta magát. Egy hónappal később vesebetegséggel küszködő édesanyja, ahogy a családban fogalmaztak, utánahalt. A tragédiák észrevétlenül szoktatták hozzá az elmúláshoz, amellyel így valamiféle korrekt, mondhatni, barátságos viszonyba került. Amikor nemrégiben meghalt az egyik ismerőse, Király Tamás, a neves divattervező, Rodrigó első reakciója nem a rémületé és a döbbeneté volt, hanem keserű mosollyal arra gondolt: Tamás alighanem Szent Pétert fogja öltöztetni odafönt, mert Jézus túl egyhangú neki. Azt mondja, ő így beszélget a halállal.

Somogyváron kezdte az iskolát, ahol akkoriban első elemi után a cigánygyerekek útja, tanulmányi eredményeiktől függetlenül, szinte kötelezően a helyi gyógypedagó­giai iskolába vezetett. Őt nagymamája határozott fellépése mentette meg a számkivetettségtől. Átlagos gyerekek közé került, ahol már „cool volt Winnetounak lenni”. És mert barátságban volt a földdel, az általános iskola elvégzése után egy balatonboglári kertészeti szakközépiskolába jelentkezett. Tévedés volt, mondja, és szemérmesen nem meséli el, hogy a szakmai gyakorlat többnyire valamelyik urambátyám udvarának betonozásából, kertjének felásásából állt, ami igencsak sértette diákönérzetét.

Történelemtanára vitte a dombóvári versmondó versenyre, ahol Arany János egyik balladájával második helyezést szerzett. A sikernek örült, de az első pillanatban éppúgy nem tudta értelmezni, mint az oklevélhez járó jutalomkönyvet, amely a magyar fogathajtás történetéről szólt… Attól kezdve szavalóversenyekre járt, és hamarost átiratkozott a kaposvári Toldi Gimnáziumba, ahol drámapedagógiai oktatást is kapott. A Toldi szabadszellemű, fiatalos iskola volt, egyszer még a földrajz­óra alól is felmentést kapott, mert egy különösen izgalmas könyv, különösen izgalmas fejezeténél tartott a becsöngetéskor. Nem csak kitűnő oktatás és emberség jutott neki, de még munka is a Déryné Vándorszíntársulat műsoraiban, amelyekben kuplékat, sanzonokat, operetteket, verseket és novellákat fűztek csokorba. Társadalmi ünnepeken, kisebb művelődési házakban léptek fel, járták a vidéket. Már gimnazistaként színpadi rutint szerzett.

A színművészeti főiskolára nem vették fel, felvették viszont a Shakespeare Színművészeti Akadémiára, ahonnan az első hónap után már játszani vitték a Budapesti Kamaraszínházba. Ahol aztán foglalkoztatták rendesen, nemsokára le is szerződtették. A hozzá hasonló kezdő színészek egymás között akkoriban csak gyárnak hívták a magas fordulatszámon üzemelő teátrumot. Gyárnak, amelyben ők voltak az üzemi étkezde ebédjéhez köretként kínált „nokedlik”.

Balogh Rodrigó, hivatásos nokedli pályája szépen ívelt felfelé.

Csakhogy egy idő után azt vette észre, hogy nem elsősorban a színjátszás érdekli, hanem a színház a maga teljességében. Míg színésztársai a büfében pihentek, ő a hangosítókkal, a világosítókkal, a jelmeztervezőkkel, vagy az öltöztetőkkel múlatta az időt. Egyre ügyesebben bánt a hang- és fénytechnikával, és az öltöztetőktől is sok mindent ellesett. Megtanult varrni és vasalni is. Megtanulta: szakadt, gyűrött ingben nem lépünk színpadra. Ha ugyanis egy ing szakadt és gyűrött, akkor a lélek is az.

Aztán nemcsak a hivatásos nokedliságból lett elege, de abból is, hogy cigány származású színészként az összes autótolvajt eljátszhatta… Elbúcsúzott a társulattól, a Maladype Színházba került, ahol furcsa struktúrájú, szürreális darabokban kapott lehetőségeket. Szabad estéin színházba járt. Úgy érezte, hogy az előadások gondolatai nem szikráznak fel, formanyelvük többnyire sekélyes, közhelyes. Ha például a színpadon megjelent egy cigány, akkor biztos volt abban, hogy rövidesen feltűnik a rózsás szoknya, a pocak, a karimás kalap, a cigánykodó beszédstílus és valamennyi romákkal kapcsolatos fáradt sztereotípia. ­Balogh Rodrigó arra gondolt: alighanem a többi darab többi szereplője sem hitelesebb. A színpadon legfeljebb a színészi eszköztárból és a színész tapasztalataiból, több-kevesebb intelligenciá­jából kikovászolt árnyalakok mászkálnak. És neki ez kevés volt.

Saját színházra vágyott, struktúrán kívüli, saját darabokra, amelyek nem klisék és fakó jelrendszerek szerint készülnek. Megalakította a Független Színházat. Színész barátaival, szakszervezeti támogatással és banki kölcsönből elsőként létrehozta a De jaj! című előadást, amely a forma szerint afféle „cigánykabaré” volt, valójában a cigánysággal kapcsolatos ásatag közhelyek gúnyos gyűjteménye. A közönség inkább félreértette, mintsem értette. A második darab, a Mirad – Egy fiú Boszniából délszláv háborús dráma, amely az etnikai ellentétekről beszél. A rendező azt mondja: „Ezen keresztül mutattam meg, hogy mekkora kaki van a ventilátorban”. És, hogy mekkora volt, van, azt Olaszliszka és a cigánygyilkosságok óta pontosan tudjuk.

Rodrigó nem akart a cigányságával túl sokat foglalkozni, de Magyarországon akkor már egyre jobban pörgött a fentebb említett ventilátor. Elkezdte a rasszizmussal, gyűlölet-bűncselekményekkel kapcsolatos esetek leírását gyűjteni a jogvédő szervezetektől, ­archívumokból. Elképedt a végeredményen, amelyből, gyerekszereplők közreműködésével megszületett a Tollfosztás, később a ­Peer Gynt gyermekei – Sin Village című előadás. Ezúttal is járta az iskolákat, gyermekotthonokat, cigánytelepeket, a dzsumbujt. A gondolatok közvetítésére leghitelesebbnek vélt gyerekeket, fiatalokat keresve. Hosszú volt a ráfutás. A kiválasztott szereplők magánalapítványok segítségével ösztöndíjat, tíz hónapos képzést kaptak, ahol nemcsak a színészmesterség alapjait tanulták meg, hanem azt is, hogyan kell levegőt venni, karaktert formálni, de még azt is, hogyan kell becsületes vállalkozást alapítani. Néhány hónapja aztán bemutatták a darabot sétálószínház formájában, a Gellérthegyen. Két és fél kilométeres színpadon, ahol tízpercenként sodródik odébb színész és nézősereg. Olykor döbbent, a drámai jelenetet komolyan vevő, ekképp rendőrért kiáltó külföldiekbe botlottak, máskor pornófilmforgatásba.

Balogh Rodrigó nem a Független Színház darabjainak előkészítése során tapasztalta meg először, hogy mit adhat egymásnak a hiteles fiatal szereplő és a színház. Megtapasztalta akkor is, amikor a Karaván Művészeti Alapítványnál dolgozott hátrányos helyzetű gyerekekkel.

Azt mondja, számára most minden nap ünnepnap. Pusztán attól, hogy megfogalmazta önmaga számára, mi fontos, mi nem az. Működteti a Független Színházat, lomtalanítások köré épülő utcai, közösségi örömünnepeket szervez, mellékesen társadalomkutatásokban is részt vesz. Ha kell, kertet gondoz. Nem gyúr Mercedesre, elég neki egy viseltes bicikli. Nem gyúr lakásra sem, megelégszik egy albérlettel. Ahogy ő fogalmaz, néhány éve boldog öntudatlanságban leledzik. Vagy a legacélosabb öntudatban. Döntsük el.

NÉVJEGY

1978-ban született Marcaliban. Színész, rendező, drámapedagógus. Játszott a Budapesti Kamaraszínházban, a Maladype Színházban, Illés Márton dramaturggal megalapította a Független Színházat. A Mirad – Egy fiú Boszniából című stúdiódarabra Menedék-díjat kapott az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságától. Kitüntették Junior ­Prima, és a szociális innováciért adományozott SozialMarie díjjal is.