Tartsd észben, hogy egy homokvár építése teljesen haszontalan vállalkozás – kezdi tanácsait Renzo Piano. Az alkotás ugyanis hamar megsemmisül, már csak azért is, mert nincs értelme a víztől távolabb felépíteni. A párizsi Pompidou Központ és a londoni Üvegszilánk (Shard) felhőkarcoló sztárépítésze a Guardian angol napilappal osztotta meg tapasztalatait.

Ezek szerint a vár tervezésénél a legfontosabb feladat eltalálni az épület és az élővíz közötti optimális távolságot, a formája ehhez képest másodlagos. Piano szerint az ember ösztönösen is ráérez, melyik az a pont, amelyen a hullámok még nem rombolják le azonnal az alkotást, viszont a víz már eléri a várárkot. Szerinte a siker ugyanis épp a homok és a víz flörtjében rejlik.

Benoit Tessier / Reuters

Ott áss, ahol a homok már nedves – tanácsolja –, és használd a kezedet. A tökéletes vár egy 45 centiméter átmérőjű kör fölé magasodó kúp, amelynek dőlésszöge 45 fokos. Ezt veszi körül egy harminc centiméternél nem mélyebb árok. Ha az építmény készen áll, utat kell nyitni az élővíz felé.

„A varázslatos pillanat akkor jön el, amikor a hullám eléri a kiásott csatornát, és kialakul a vizesárok” – véli Piano, akinek legidősebb gyereke már 50 éves, a legfiatalabb pedig 16, így saját bevallása szerint volt ideje kitapasztalni a homokvárépítés minden szépségét. Ha eltaláltuk az építmény tökéletes helyét, akkor a hullámok egy ideig simogatják a művet. Attól függően, hogy a genovai tengerparton vagyunk (ahol Piano a leggyakrabban előfordul), a Balatonon vagy egy tiszai strandon, változik az idő, amelyet a hullámok között a vár kibír. Az olasz építész tíz-tizenöt perces szavatossággal számol, egyúttal azt javasolja: „őrizzük meg emlékezetünkben a képet, ehhez csukjuk be a szemünket abban a pillanatban, amikor a víz beárad az árokba”.

Zárásként még egy filozofikus tanítást osztott meg a Guardiannel: építés után „menj haza, és ne nézz vissza!”