Ez egy valódi show volt
Nincs semmi baj a Csillag születik elnevezésű televíziós tehetségkutató győztesével, László Attilával: kellemesen énekel, bájos, fekszik neki az úgynevezett Máté Péter-stílus, és ugyanúgy befut majd, mint az elesettségével, továbbá a mélabús Máté Péter-karakterrel hódító Tabáni István, aki megelőzően ugyancsak szerethető tónusban prezentált a színpadon, s azóta szépen megfésülve, divatos zakóban, kellemes slágerekkel a portfóliójában ad számot tudásáról.
László Attila, ez a végtelenül kedves, jó értelemben vett falusi srác méltán dobogtatta meg az emberek szívét, s ha most valaki azt mondja, hogy na de hát egész Erdély neki nyomta az SMS-eket, minthogy külföldről is lehetett szavazni, továbbá a kézdivásárhelyi fiú jó ütemben élőzött a kamerába a szétszakított országról június negyedikén, és ezért győzött, az alaposan szégyellheti magát.
Nem, László Attila egyértelműen alanyi jogon, tehetségből nyerte meg az RTL Klub műsorát, mindazonáltal arra is kíváncsiak volnánk, hogy egy izgulós, kamasz srácnak hirtelen tényleg földerenghet-e valami az 1920-as békéről (ami, persze, frászt volt béke) vagy segített neki néhány direktmarketingben utazó bácsi.
Hanem, ahogyan Fáy Miklós elővezette az igazi konklúziót e szériáról: itt aztán valami pluszt, valami mást is megtudtunk a művészetről. Nagyjából a szellemből, a kreativitásból, a szabad gondolkodásból-megvalósításból-önkifejezésből fakadó pluszról kéne itt beszélgetni, ha ezt meg lehetne konkrétan fogalmazni, de aligha lehet.
Mert mit lehet, mondjuk, a szintén döntős Szabó Ádám harmonikásról mondani? Nyilván azt is, hogy nagyon ügyes, okos, helyes fiatalember ő, aki príma előadó. Ám azt is: amellett, hogy kétmillió néző elé betolt egy kvázi elfeledett hangszert, behozta a gondolkodó előadóművész színeit, egyéniségét, világképét, s más dimenziókba pofozta az embert. Jó tudni, hogy ilyen is van. Hogy ez a kacsintós kölyök felébresztette a lelkünk mélyén alvó, harmonikailag csak „nyomogatni kell gombokat meg húzni azt az izét” alapállású palit. Szabó Ádám elhozta nekünk Vivaldit kamarazenekarral, nem utolsósorban – az ötletért és a megvalósításért is tíz pont – fölléptette a Száztagú cigányzenekart. A revüs giccs, a megúszós közhelyparádé helyett itt megkaptuk azt a pluszt, ami az egyéniség és a lehetőség összjátékából fakad, feltéve, hogy van rá lehetőség.
És ugyanitt kell meleg hangon megemlékezni az Appril Projectről is, amelynek tagjai a sémáktól jócskán elrugaszkodva, ötleteikkel, lendületükkel, világképük színpadra konvertálásával (vagy mi) ugyancsak létrehozták azt a valamit, amit nem találunk receptkönyvben, mégis: különleges és jó.
Többségében olyan volt ez a Csillag születik-széria, mint egy show, és ez feltétlenül jó hír ebben a jobbára szimplifikáltnak tetsző televíziós világban. Egyebekben a remek műsorvezető, Ördög Nóra társaként föltűnő, s rengeteget pislogó Nagy Sándor igazságát reklámoznánk, aki a szép és díszes szombat hangulatához igazodva azt mondta: hasonló, fölsőbb szintű összekapaszkodás esetén még az ország gazdasági bajai is megoldódnának.
„Olyan világot szeretnék, ahol a sarki boltban este hét után is lehet friss tejet kapni” – ezt meg Frank Drebin hadnagy mondta a Csupasz pisztoly című filmben, csak az paródia volt.
