Őrjítő ellentmondás, a magunk részéről is csak tépelődünk, osztunk-szorzunk, hümmögünk: a kék sarokban, mondjuk, a befutott Tabáni István könnyezik, a pirosban meg a mesemondó fiú, Utasi Árpi áll elkeseredetten, gumicsizmában, tyúkól előtt belenézve az egykor reményt adó kamerába. Lehet-e egyszerre sztár Vastag Csaba, Takács Nikolas, Janicsák Veca, Wolf Kati, Király L. Norbert? Mi van Tolvai Renátával meg Kökény Attilával? Hová tűnt Damon Hill?

Szombat este éppen Tabáni és Utasi közös pontja, a Csillag születik startolt el: ez már a harmadik széria, túrhattuk elgondolkodva az orrunkat, ráadásul az RTL nemrég fejezte be, de legalább mindjárt folytatja is az X-Faktort. És akkor a ValóVilágot még nem is citáltuk, jóllehet annak dobogósaiból szintén simán lehet médiasztár, lásd Majkát, Farmerország királyát.

Ennyi talentum nincs; legalábbis egy helyen, egy időben, egy térben nincs, nem lehet. Az nem létezik, hogy a 93 ezer négyzetméternyi élettér valamennyi sarki kiskocsmájába benézve ott figyel három tehetség; hogy az összes edzőterem dúdolgató testépítőedzője potenciális operaénekest rejt. Vagy ha mégis, akkor sem lehet mindenki előtt karrier, hiszen idehaza nincs annyi néző, aki erre stabilan pénzt áldoz; nincs annyi műsor, ahová mindenki befér. Egyen-ketten-hárman a felszínen maradnak, a többiek meg a tükör előtt mondogathatják maguknak reggel, hej, ha kis szerencsém van, most énrám varrják a kisestélyit.

Ehhez képest továbbra is szépen, fegyelmezetten állnak sorba a hirdetésre jelentkező emberkék, akik között természetesen megint ott van megannyi gyakorló elmebetegnek tetsző, jó, bocsánat: hibás énképpel bíró fiatal kolléga, amint produkció gyanánt fekvőtámaszozás közben hagymát eszik hévvel. Vagy énekelni próbál olyan hangon, hogy az ember tigrisbukfencben vetné ki magát a második emeletről. Esetleg a fogát pöckölgeti a színpadon abban a biztos tudatban, hogy az előadóművészet.

Jó, hülyének, dilettánsnak lenni mindenkinek joga van - a tizenöt perc hírnév megszerzését is adjuk -, de a végeredménynek még akkor is arra kellene kifutnia, hogy van néhány tehetséges jóbarát. Csakhogy azok előtt meg ott sorakoznak az előző szériákban föltűnt talentumok, akiknek a többsége ugyan még nem uralja a színpadot, ám már a hátába fúródott az utánuk következők arca. Hát micsoda kiáramoltatás-csúcsrajáratás ez?

Olyasféle, amelyet prímán behatárolható üzleti érdek vezet - a legstabilabb médiavállalkozások egyikeként működő RTL aligha ölne bele rakás pénzt, ha -, ráadásul még a zöldet se tudjuk előrántani az orrból, hiszen az alapkoncepció kétségkívül „a tehetség föllelésére" fut ki. Egy-egy fogpöci között pedig csak előjön Mr. Joe, a svéd csávó a Yesterday-jel meg a negyvenhatos bicepszű Buzás Viktor az operarészlettel úgy, hogy már előre sajnáljuk szegényeket, amiért nem lesz helyük a palettán, ám ettől még a néző bódultan nyomkodhatja majd a gombokat, amikor - naná: nemsokára - arra kerül a sor.

Immár végtelenül mechanikus, sablonos történet ez énekesekkel, tánccsapattal, egymást prímán emelgető házaspárral, nem utolsósorban a zsűrivel, amelyen a biztonság kedvéért átnyomják ugyanazt, amit az X-Faktor ítészeivel már megtettek: sokan gyors egymásutánban rosszul énekelnek el egy dalt, s amikor már mindenki nyílt színen vágná föl az ereit, jön a megváltó - akkor Takács Nikolasszal, most Timi Chennel adtak a dramaturgiának -, minek nyomán mindenki elájul; párás szem, összetett kéz, spontán áldások.

Igaz viszont, hogy - a felbukkanó tehetségek mellett - még most is képesek meglepni az embert. Olyat ugyanis még nem láttunk, hogy az illető már a bemutatkozásánál elveszítse minden reményét - F-f-f-f-f-f-fark-k-k-k-k-k-k-k-k-as Gy-gy-gy-gy-ur-r-r-ri v-v-v-v-v-agy-gy-gy-gy-ok -, majd zenére, hopp, folyamatosan beszélve, igényesen rappel rukkoljon elő.

Ilyenkor még azt is elfelejtjük, hogy előzőleg egy fiatalember - nyilván gondosan elkészített forgatókönyv alapján - elmélyült paprikafogyasztással adott számot tudásáról. Pedig milyen jól ette.