Az állásvesztés mindenkit megvisel
Tanulmányok szerint az állásvesztés mindenkit megvisel, még azokban az országokban is, melyekben a munkanélküli segély relatíve magas. A súlyosabb pszichológiai következmények a középkorúakat érintik leginkább, mivel az idősebbek számára a közelgő nyugdíjas kor a védőfaktor, a fiatalabbaknak pedig ott van még a támogató (és eltartó) családi háttér, melyet az idősebb felnőttek már maguk teremtenek meg gyermekeik számára.
A munkanélküliség folyamatának négy szakaszát – s ezek pszichológiai jellemzőit – először 1982-ben írta le Harold G. Kaufman amerikai munkapszichológus.
Az első szakasz a fenyegető állásvesztés helyzete, amikor a munkavállaló még nem tudja biztosan, hogy ő is a létszámleépítés áldozatai közé tartozik-e majd, de ez a bizonytalanság már ekkor kihat lelkiállapotára és teljesítőképességére. Van, aki a vélt vagy valós veszélyt megszimatolva megtáltosodik, azonnal frissíti önéletrajzát és a szóba jöhető lehetőségek mérlegelésével, álláskereséssel, vagy fokozottabb munkatempóra kapcsolva csökkenti a benne dúló feszültségeket, és kihívásként tekint az előtte álló időszakra. Az ilyen helyzetekre ez a legoptimálisabb pszichológiai reakció.
A másik tipikus megközelítése a problémának, amikor az illető úgy érzi, nincs befolyása a saját sorsára, és elvesztette az irányítást az élete fölött. Ilyenkor nagyobb a hétköznapi szorongás szintje, és a megoldási kísérletek is kevésbé hatékonyak. Utóbbi reakció azokra jellemző, akik már korábban sem voltak túl sikeresek a nehéz élethelyzetek megoldásában, ezt tanult tehetetlenségnek nevezik.
A második szakasz maga az elbocsájtás, melyet mindenki veszteségként él meg, akár csak a gyászt vagy a válást. Az ilyenkor jellemző rossz hangulatot a csökkent önértékelés, az önbizalom elvesztése és az önhibáztatás fokozza, még akkor is, ha szervezeti átalakítás, munkakör felszámolás vagy munkahelymegszűnés az oka az állásvesztésnek. Ezeket az érzéseket függetleníteni kell a személyiségtől, és mint a folyamat természetes velejáróit kell tekinteni őket, mert a tartós önmarcangolás (vagy mások okolása) csökkenti az újbóli elhelyezkedés esélyét. Ugyancsak hátráltató tényező a napi rutin elvesztése, melyet az álláskeresés időszakában új alapokra kell helyezni.
A harmadik szakasz már maga a munkanélküli lét fázisa, melyet a személy gyakran még egy viszonylagos anyagi biztonságban kezd meg. Jellemző ilyenkor – különösen az alacsony pénzügyi kultúrájú országokban, így Magyarországon is – a hiányérzet és a csalódottság nagyobb költekezéssel való kompenzálása. Régóta tervezgetett utazás, tartós fogyasztási vagy divatcikkek vásárlása, szórakozásra költött nagyobb összegek a gyakoriak, s ez ideig-óráig elégedettség érzést okoz (megérdemelt pihenés, megérdemelt jutalom), melyet hullámokban feltörő pánik „fűszerez”.
A negyedik szakasz a munkanélküliség későbbi fázisa, mely tartóssá is válhat. A sikertelen álláspályázatok sorozata és a fenyegető anyagi gondok fokozzák a kétségbeesés érzését, s akár súlyos depresszióba is sodorhatják az embert.
Forrás: Mindennapi Pszichológia
