Mozart-tű a szemétkazalban

Pár héttel ezelőtt kifakadtam már egyszer, hogy az adónkból fönntartott kincstári tévékben – pláne a bennük fölhalmozott szeméthegyekhez képest – milyen pindurka helyet kap a zeneművészet. Elhatároztam, hogy az új esztendőben leadott első ajánlóm tárgyát a régi műsorok új közhelyéből, az M3-ból merítem majd, bármit is találok ott.

Amit találtam, éppen 46 perccel több a semminél. Százhuszonhat órányi mozgóképes adásból ennyi jut az úgynevezett komolyzenének. 0,6 százalék. Az M3 amúgy is művészettel mérsékelten szennyezett giccsadó, de a zeneművészet nyomelemeit már mikroszkóppal is nehéz kimutatni benne.

De legalább ezen a 46 percen nem kell osztoznia senkivel Wolfgang Amadeus Mozartnak. Csütörtök éjszaka Ránki Dezső eljátszik tőle egy szonátát, pénteken délután a Liszt Ferenc Kamarazenekar egy divertimentót, és ennyi.

Ez a divertimento igazából nem is divertimento, hanem cassation, de ez majdnem mindegy. A XVIII. század második felében a német kultúrkörben a polgárok szabadtéri szórakoztatására szánt, lazán összefűzött, kellemes, dallamos, táncos tételekből összerakott műveket nevezhették így is, úgy is, meg még máshogy is, mindnek ugyanaz volt a funkciója. A nagy Mozart divertimentói persze már magasan a műfaj fölé nőnek, de ezt a hét rövid tételből álló darabot még egy eléggé kis Mozart írta. Egy tizenhárom éves. Ahhoz képest persze zseniális, nagyon üdítő zene, indulóval, két menüettel, sziporkázó fináléval, de hát azért ilyet akkoriban még tudtak páran írni, ha nem is gyerekkorban.

Mozart már huszonéves fiatalember egy sor nagy művel a háta mögött, amikor az apukája még mindig folyvást arra figyelmezteti a leveleiben, hogy ne feledkezzen meg az igénytelenebb közönségről, írjon nekik népszerű stílusban rövid, könnyű, közérthető műveket. Igazából a zongoraszonátáknak is ilyeneknek kellett volna lenniük. Ekkoriban terjedt el polgári, főleg polgárleányi körökben a házi klimpírozás gyakorlata és elvárása, és az átlagszonáták az amatőr ujjacskákhoz alkalmazkodtak.

Mozart sem igen vitte a szonátáit koncertekre, ő is házi használatra szánta őket, de persze azok is a műfaj fölé emelkedtek. Ez az 1883-as B-dúr szonáta kivált. A lassú tétele a legelmélyültebb, humanista zenék közé tartozik, a zárótétele pedig annyira sűrű és nagyszabású, mintha egy zongoraverseny lenne, a zongorába belerejtett zenekarral. Még egy zongorakoncertbe illő frenetikus kadencia is van a végén.

Ránkinál a Mozart-szonáták tűvel vannak kimetszve. Nem mosódik el semmi, nem takarnak el semmit triviális gesztusok, minden szerkezeti elem hajszálpontosan illeszkedik, a pedál egy pillanatra sem felejti el, hol a helye.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.