Aztán tizenhat évig tartó atlétakarrier után hirtelen pályát váltott. Egy őszi szombaton még versenyszerűen átvetette magát a lécen, két nappal később, hétfőn pedig már az Esztergomi Szeminárium padjában ült. 1996-ban szentelték pappá. Tétlenül ülni azóta sem szokott.

Az angyalföldi Szent Mihály-templom helyettes plébánosát nem lengi körül a tömjén illata. „Szakmájának” megfelelően ő is éppúgy keresztel, misézik, gyóntat és temet, mint bármelyik katolikus pap, ám hivatástudata bőven túlmutat az egyházközségi tevékenységen. Több mint tíz éve tart előadásokat pszichológiai, humán és társadalomtudományi témákban, mondandója egyre nagyobb hallgatóságot vonz heti nyilvános „fellépéseire”. A „Pál Feri” név fogalommá vált.

Az őt övező – vallási elköteleződéstől független – érdeklődés nyomán kialakult, ezer főt is meghaladó közönséget összetartó erő pedig külön álló vallásszociológiai jelenségként vonult be a köztudatba.

Egyházi körökben már azelőtt ismert volt, hogy a kedd esténként összegyűlő tömeg kinőtte volna a Pázmány jogi karának előadóját, és áttelepült a Millenárisra, majd a MOM Kulturális Központba. „Időnként eljárunk pálferire”, lehetett hallani huszonéves pároktól, harmincas barátoktól. S olyankor az ember bólintott: igen, az a fekete-őszes szakállas, sötét szemű, langaléta alak, kisfiús mosollyal. Ő tart „alkalmakat”, ahogyan ő hívja az előadásait. Aki vállszélességben gesztikulál, és a színpadon is folyamatosan mozgásban van: ugrál, lefekszik, leül meg feláll. Játszik a hangjával, játszik az arcizmaival is. Aki még Istent is az ember oldaláról közelíti meg, és a hétköznapok kérdéseire gyakorlatias válaszokat keres. Nem beszél rébuszokban, nem int, nem fenyeget. Talán ezért is mondják róla a bírálói, hogy nem tartja tiszteletben a keresztény értékeket.

Ahhoz képest, hogy milyen jóban van Istennel, nem is tart olyan régóta a barátságuk. Feri atya családja nem vallásos, így tizennyolc éves koráig jóformán semmilyen kapcsolata nem volt az egyházzal. A kamaszokra jellemző érzékenységgel fordult a világ felé, és bár nyitott elmével, érdeklődve szemlélte a környezetét, sokat szorongott, és tele volt bizonytalansággal. Hinni nem hitt, viszont tapasztalt.

– Lenyűgözött a teremtett világ, a természet és az ember szépsége. Lépten-nyomon megtapasztaltam valamit, ami felülmúlt engem. Valamit, ami több volt, mint én – idézi fel spiritualitásának első tudatos csíráit. Végül egy este, edzés után elkísérte a barátait a zugligeti templomba hittanórára, melyet az akkori plébános, Kozma Imre tartott. Ő mutatta be először egymásnak Istent és Pál Ferencet. – Imre atya személye nagyon megfogott, és az ottani közösség is befogadó volt. Bíztak bennem, segítették az útkeresésemet, elfogadták a kezdeti ügyetlenségemet. Erősített az a tudat, hogy kinézik belőlem, hogy képes vagyok értéket létrehozni – emlékszik vissza. Az érettségi után asztalos szakmunkás-bizonyítványt szerzett. Szeretett fával dolgozni, örült, hogy a saját keze munkájával kereshette a kenyerét. Pál Feri lelkesen tervezett: úgy saccolta, hogy körülbelül harmincéves koráig folytathatja sportolói karrierjét, közben edzői képesítést szerez, és a nyugdíjig tanítja majd a nagy reményű atlétapalántákat. Aztán Isten végzett: egyik kedvenc magasugrója meggondolta magát, s az ifjú hívőként megélt tapasztalatai, élményei alapján arra jutott, hogy mégis inkább való a nyakába a papi gallér, mint az edzői síp. – Isten tervében papként szerepelek – indokolja döntését magától értetődő természetességgel. Elhatározása vegyes fogadtatásra és mérsékelt lelkesedésre talált: a családja féltette, a sportvilág ráhagyta, keresztény barátai többé-kevésbé megértették. Mostanra szép lassan mindannyian megbékéltek.

Új hivatástudata szabaddá tette. Elfogadta, hogy átalakul az értékrendje, és elengedte a változástól való félelmet. Nem aggódott amiatt, hogy eltávolodik „régi” életének egyes szereplőitől: megtanulta becsülni, hogy valaha közel voltak egymáshoz.

Bár a 218-at már nem tudná megugrani, tizenhat évig tartó sportolói múltja megtanította tisztelni a testét. Figyel a jelzéseire, és máig ügyel, hogy ne kényeztesse el, de ne is zsigerelje ki. Hiszen, ahogyan ő fogalmaz, a teste a legfőbb munkatársa. Az előadásain ráadásul alaposan megdolgoztatja, így hát fontos, hogy jó viszonyban legyenek. Mert egyre többen hallgatják kedd esténként, nemcsak a közönség soraiban, hanem otthon, a számítógép előtt ülve is. Ezek az alkalmak elsősorban egy mentálhigiénés szakember előadásai, aki papi elhivatottsággal és szakmai igényességgel beszél az élet szeretetéről, társas viselkedésről, spiritualitásról, párkapcsolatokról. – Ez is egy szakma, így másoktól átvett tapasztalatokból is tanulható. Egy páros tanácsadásban jártas papnak olyan mélységben beszélnek az emberek a saját belső világukról, ahogyan senki másnak. Nem sztorikat hall tőlük, hanem azt, hogy mit éreznek, és mit élnek át – feleli Pál Feri, ha azt kérdezik tőle, miként elmélkedhet nyilvánosan a szerelem természetéről valaki, aki huszonéves korában cölibátust fogadott. Aztán hozzáteszi: – A sebésztől sem kérik számon a műtét előtt, hogy kivették-e már a vakbelét. Elég, ha tudja, hol és hogyan kell vágni és varrni.

Névjegy

PÁL FERENC 1966-ban született Budapesten. Katolikus pap, mentálhigiénés szakember.

1986 és 1989 között válogatott atléta, 1987-ben magyar bajnok magasugró.

1996-ban szentelték pappá, jelenleg az angyalföldi Szent Mihály-templom helyettes plébánosa. 2005 óta a SOTE Mentálhigiéné Intézetének munkatársa. Előadásokat tart pszichológiai, humán és társadalomtudományi témákban, több pszichológiai szakkönyv (társ)-szerzője. 2011-ben megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, 2013-ban elnyerte a Prima Primissima közönségdíját.