Intenzív végzet
Mariza – ma már így ismerik őt – énekelt azóta a londoni Royal Albert Hallban, a Sydney-i Operában és a New York-i Carnegie Hallban is. Portugálul, amiből a közönség rendszerint egy szót sem ért, mégis működik a varázslat. Erős és intenzív: ilyen a negyvenéves énekesnő hangja, színpadi jelenléte. „Néha úgy érzem, egész nap csak arra a pillanatra várok, amikor színpadra léphetek” – mondta egy interjúban.
Már a külseje megragadja a figyelmet. Rövid, szőkére festett haj, aranybarna bőr, extravagáns ruhák. Ugyanúgy keverednek benne Afrika és Európa színei-hangjai, mint a dalokban – az édes-bús fadókban –, amelyeket előad. Portugál apától és mozambiki anyától született az egykori portugál gyarmaton, hároméves volt, amikor a család Lisszabonba költözött.
Talán a sors hozta úgy – hiszen a fado (ejtsd: fádu) név a latin fatum, azaz sors, végzet szóból származik –, hogy Mariza éppen az egyik jellegzetes lisszaboni negyedben, Mourariában nőtt fel. Ha úgy tetszik: a fado bölcsőjében. A szülei itt nyitották meg a Zalala éttermet (amelyet egy mozambiki tengerparti strandról neveztek el), és mindent körbelengett a zene. „Az apám mindig fadót hallgatott. Sosem néztünk tévét, helyette lemezeket hallgattunk. Mindig fadót...” – idézte fel Mariza.
Nem sejtette, hogy egyszer ő is ezeket a dalokat énekli majd, a világ sok-sok színpadán, Új-Zélandtól Amerikán át Norvégiáig. Budapesten kétszer is járt, és most visszatér: december 13-án immár harmadszor lép fel a Művészetek Palotájában.
Furcsának tűnik, hogy a legelső albumát – az ezredforduló után – ki sem akarták adni a portugál lemezcégek. Végül egy holland kiadó, a World Connection csapott le rá, és a CD harminckét országban megjelent. Rajta minden idők legnagyobb fadoénekese, Amália dalaival. S noha időközben fadoénekesnők új generációja nőtt fel, amikor Mariza énekelni kezd, az ember óhatatlanul arra gondol: íme, itt van Amália örököse.
Pedig nem mondhatni, hogy különösebben vigyáz a hangjára. Hideg vizet iszik, mint bárki más. Fontosnak érzi, hogy a hangja minden időjáráshoz, élethelyzethez hozzáedződjön – különben nem bírná a rohanást. Amikor megkérdezték, hogyan készül a koncertsorozatokra, azt felelte: mint egy élsportoló a versenyekre. A lelki és a fizikai megterhelés egyaránt óriási.
„Kavarognak az érzelmek. A színpadon nagyon sokat kell adni. S aki ad, annak joga van ahhoz is, hogy kapjon. Sosem fogom tudni megköszönni a szeretetet, amellyel engem és a zenémet fogadnak” – mesélte egyszer Mariza.
Nemcsak fadókat énekel, és a fadókat sem csupán a hagyományos stílusban. Kipróbálta magát a popzenében, a gospelben, a dzsesszben és a soulban. Annak idején együtteseket is alapított a barátaival: így lett Marisa dos Reis Nunes a Vinyl, később a Funkytown énekesnője. Példaképei Maria Callas, Barbra Streisand és Nina Simone. Aztán persze utolérte őt a végzete, a fado. Ám a kétféle (klasszikus, illetve kétszer hat húros portugál) gitárral kísért dalokat is a saját képére formálta. Megváltozott Lisszabon, megváltozott Portugália, és megváltozott a világ is: a fadók sem szólhatnak úgy, mint harminc-negyven évvel ezelőtt.
A változásokat nem mindenki viseli könnyen. Portugáliában az énekesnőt megállítják az utcán idősebb rajongók, és közlik: „A hangját szeretem, de a haja...” Ilyenkor visszakérdez: „És ha becsukja a szemét, úgy tetszik?” „Úgy nagyon” – hangzik a válasz. „Akkor csukja be, mert én nagyon szeretek ilyen lenni.”
Más véleménye van Marizának arról is, hogy a fadók mindig szomorúak. „A fado több mint melankólia. Olyan zene ez, amely az emberi érzéseket tárja fel, márpedig az ember nemcsak melankolikus. Létezik boldogság, vágyakozás, szerelem, szenvedély és féltékenység is. Mindez benne van ebben a zenében, amelynek a nyelv sosem lesz a korlátja.”
