Tartósítja a változót

Pontosan tudja, hogy hiába reménykedik. A piros bogárhátú képtelen felkapaszkodni a mexikói Tijuana határában meredeken felfelé ívelő úton. Soha nem fog átjutni az Egyesült Államokba, mert bárhogyan próbálkozik, folyton visszagurul.

A Műcsarnok ideiglenes mozitermének óriási vetítővásznán az eltökélten újra és újra nekifutó autó és a gurulós székeken helyet foglaló szemlélő a percek múlásával fokozatosan eggyé olvad: a jármű emberi vonásokat ölt, a nézőt pedig magához öleli a makacs igyekezet és a reménytelen próbálkozás nyomán kialakuló kétségbeesés. A terem falának külső oldalán a Volkswagen kicsinyített mása egy játék pályán igyekszik a lejtőn felfelé: ugyanolyan elszántan, ugyanolyan reménytelenül.

Julia Stoschek nem túl türelmes alkat, mégis hét évig várt, amíg Francis Alys, a Mexikóvárosban élő belga művész végre eladta neki a piros bogárhátú filmre vett végtelen történetét. – Ezt akartam, és nem mást. Sohasem hagyom magamat rábeszélni olyan alkotásra, amelyet nem tartok száz százalékig mestermunkának – magyarázza a 38 éves műgyűjtő. Stoschek nem a falra akasztható, sarokba állítható, állandó szépségükbe merevedett tárgyak bűvöletében él.

Arra a képzőművészeti területre szakosodott, amely szerinte generációjának gondolkodását leginkább meghatározta: videókat gyűjt. S nem csupán rendszerezi a megvásárolt felvételeket, hanem dokumentálja, kiállításokra viszi és restauráltatja őket. Sőt együtt is él velük: amikor az egykori düsseldorfi képkeretgyár épületében 2007-ben megnyitotta „műtárgyai” négyemeletes rezidenciáját, ő a felső, körülbelül hatszáz alkotást számláló kollekciója pedig az alsó szintekre költözött be.

Távolabbról nem is indulhatott volna. Bár a videót gyermekkorának legfontosabb médiumaként tartja számon, és az is igaz, hogy mint minden kislány, ő is előszeretettel gyűjtögetett matricákat és különféle méretű dobozkákat, a képzőművészethez hosszú ideig nem sok köze volt. – A családom viszonylag otthonosan mozgott a zenében, az egyik nagyanyám színésznő volt, ám múzeumban tizennyolc éves koromig egyszer sem jártam. Egy bajor kisvárosban nőttem fel, ahol alaposan „védve” voltam a művészetektől – emlékszik vissza.

Attól sohasem kellett tartania, hogy kicsúszik a lába alól a talaj: Max Brose dédunokájaként társtulajdonosa az autóalkatrészeket gyártó nemzetközi hírű Brose vállalatnak. Az érettségi után közgazdaságtant tanult Bambergben, később pedig rendszeresen utazott a tengerentúlra. A műgyűjtés iránti szenvedélye is akkor kezdődött, amikor New York-i gyakornokoskodása során először merítkezett meg a kortárs mozgókép-alkotók világában. Németországba hazatérve, első lelkesedésében saját galériát nyitott, ám hamar rá kellett jönnie, a műkereskedés mégsem neki való.

 – Ha valami annyira megtetszik, hogy megveszem, akkor miért adnám el valaki másnak? – kérdezi magyarázatképpen. Mondandóját határozott gesztikulációval kíséri, s bár dió nagyságú fekete szemei kislányosan csillognak, hanglejtése lehengerlő, némileg arisztokratikus magabiztosságról árulkodik. Sötét cicanadrágját rikító neonszínű sportcipővel párosítja, szurokfekete haja éles vonalakban keretezi arcát. Mégis mi marasztalja Düsseldorfban, ahelyett, hogy a művészek régi-új Mekkája, Berlin felé venné az irányt?

Stoschek habozás nélkül a Rajna-vidék pezsgő kulturális szcénája mellett teszi le a voksát. – Köln, Essen, Bonn, Aachen: az egész régióban hihetetlenül kifinomult alkotói munka folyik. Csak azért, mert mindenki a fővárosba költözik, nekem még nem muszáj. Tény, hogy előbb-utóbb szeretnék egy berlini kiállítóteret, de nem sürgős, a mostani környezetem is éppen eléggé inspirál. Az eddigi tapasztalataim azt mutatták, az embert előbb-utóbb megtalálja a legjobb lehetőség.

Körülbelül tíz éve gyűjt. Látásmódja ez idő alatt nem sokat változott. Inkább finomodott. A megvásárolt alkotásokat nem különálló művekként szemléli, hanem egy-egy már meglévő tematikus körbe illeszti bele őket. Több nemzetközi szakmai kuratórium aktív tagja, tevékenységét elsősorban mecénási hivatásként értelmezi: szinte minden pártfogoltjával intenzív kapcsolatot ápol. A videó tíz évig kereste a helyét a kortárs képzőművészetben. Most, amikor a szűkös képernyőket felváltották a tágas vetítőterek, és olyan kultúrtemplomokban is kiállítják a felvételeket, mint a Műcsarnok, nyugodtan elmondható, hogy tökéletesen beilleszkedett.

Julia Stoschek. A mozgókép az élete
Julia Stoschek. A mozgókép az élete
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.