Tarantella punk
A negyvennégy éves énekes-dalszerző a Budapesti Olasz Kultúrintézet meghívására érkezett Magyarországra. Koncertje mellett a Szent László Gimnáziumban, majd a Pázmány Péter Katolikus Egyetem olasz szakán tartott rendhagyó szemináriumot a kortárs itáliai zenéről, költészetről és filmművészetről.
Elmondása szerint Olaszországban az 1950-es évek végéig nem volt társadalmi mondanivalójuk a könnyűzenészeknek. A legtöbb dal arról szólt, hogy milyen jó dolog szerelmesnek lenni. Vagy arról, hogy milyen rossz. Eközben szó esett még a tengerről, a holdról és a borról is, de ennél tovább nem merészkedtek a dalszövegírók. A változást a már említett Domenico Modugno hozta meg, aki 1958-ban a Volaréval megnyerte a San Remó-i dalfesztivált. – Az ő szövegeiben már megjelent a társadalomkritika, szépen elrejtve a sorok közé – meséli Voltarelli az énekes szerepének változásáról.
A hatvanas években az úgynevezett genovai iskolából érkező Umberto Bindi és Fabrizio de André, továbbá a milánói Enzo Jannacci és Giorgio Gaber már valódi „cantautore”, azaz énekes-dalszerző volt, aki saját maga írta a dalait. A cantautore mindig egy történetet mesél el, a társadalmi igazságtalanságok ellen a sztori erejével, a humorral és az iróniával küzd.
Az Olaszország egyik legszegényebb tartományából, Calabriából származó Voltarelli tizennégy évesen alapította meg első rockzenekarát. Két évvel később már utcazenélni és angolt tanulni ment a Brightonban élő unokanővéréhez. Az angliai élmények hatására döntötte el, hogy a cantautore szerepét a „viaggiatore”, vagyis hivatásos utazó életmódjával fogja ötvözni.
Dalaiban számos várost énekelt meg. A Sta Cittá (Ez a város) Berlinről mesél, az egyszerre élő és halott, tágas és túlzsúfolt Berlinről, melyhez Voltarellit két év és három szerelem is fűzi. A Turismo in quantitá (Nagyüzemi turizmus) című dalban megfordul az alaphelyzet, Voltarelli már nem utazó, hanem calabriai otthonában pihen, amikor megjelennek a turisták. – Félre ne értsenek, mi, olaszok nagyon szeretjük a turistákat. Csak néha olyan megdöbbentő elvárásaik vannak. Például az, hogy az üzletek legyenek nyitva délután három órakor. Mert mondjuk akarnak venni egy doboz tejet. Dél-Olaszországban rendes ember délután nem tejet vásárol, hanem otthon pihen – mondta a dal felvezetéseként a budapesti koncerten, nagy derültséget kiváltva a közönség soraiban.
Voltarelli számainak nagy részét calabriai dialektusban írja. A komoly társadalmi feszültségeket okozó észak-dél ellentét miatt ez már önmagában is szociális akciónak számít. Akárcsak a világban szétszórt, híres calabriaiak felkutatása. Tony Vilarról először egy argentin fesztiválon hallott. – Buenos Airesben rengeteg olasz él. Jártam olyan klubokban, ahol kilencven év körüli férfiak énekelnek a hasonló korú közönségnek az óhazáról, Nápolyról, Szicíliáról, Genováról. Tony Vilar gyerekként került Argentínába, és a hatvanas években Dél-Amerika leghíresebb táncdalénekese volt. Aztán hirtelen eltűnt. Csak annyit tudtunk róla, hogy New Yorkban él. Bronxban találtuk meg, a calabriai bevándorlók utcájában lakott, és használt autókat árult – meséli a Tony Vilar igaz története című, Magyarországon tavaly bemutatott filmről.
Amerika azonban nem csupán a film miatt tölt be fontos szerepet Voltarelli életében. Latin-Amerikától egészen Kanadáig szinte minden nagyobb városban koncertezett már. Erről így beszél: – Játszottam egy Los Angeles-i kocsmában, a Cidben, nagyjából hatvan mexikói bevándorló előtt. Nem hiszem, hogy sokat értettek a calabriai dialektusból, mégis pontosan átérezték, hogy mit akarok nekik mondani. Csak annyit, hogy az élet szomorú, kegyetlen és nehéz, de mégiscsak ez a legjobb dolog, ami az emberrel történhet: élni. Calabriában, Argentínában, Bronxban, Berlinben vagy Budapesten.
