A híres francia sanzonénekesnő a Jacques Brelhez fűződő különleges barátságát énekli fel hol lágyabban, hol dühödtebben a Párizsban a héten megjelent lemezére (Juliette Gréco chante Brel). Különleges, immár csaknem hat évtizedre visszavezethető kapcsolat volt ez kettejük között, de nem kell túlságosan sokat beleképzelni.

Juliette Gréco 1951-ben, Nizzában

– Mindenkivel megosztotta az ágyát, csak velem nem. Talán elmulasztottam ezzel valamit, de nem érdekelt egyáltalán: őt, az embert szerettem – idézte fel a sanzon nagyasszonya a Le Monde-nak. Ahogyan azt is: 1954-ben, egy párizsi mozipalotában pillantotta meg először ezt a különleges alakot, akiről akkoriban szinte senki nem tudta, kicsoda. Jacques Canetti, a francia lemezkiadás korabeli Erdős Pétere fordult oda az énekesnőhöz: „Nocsak, érdekli? Brelnek hívják, belga. Kipróbáljuk, meglátjuk, mi lesz belőle...”

Ekkor született meg Párizsban a 25 éves brüsszeli fiatalember első lemeze, amelynek máig talán legismertebb dala a Le Diable (Az ördög), és Gréco volt az első, aki énekelte. Persze már franciaországi kiejtéssel. Később harmadik férjét is a Brellel való kapcsolatnak köszönhette az ekkor még a színész Philippe Lemaire feleségeként élő Gréco: a zongorakíséretet is adó Gérard Jouannest számos dalszöveget írt Brelnek, ahogyan a belga is Grécónak.

Barátságuk nem jelentette persze azt, hogy az énekesnőnek ne legyenek olykor értelmezésbeli gondjai akár a legalapvetőbbnek számító Brel-dalokkal is: az Amszterdamot (Dans le port d’Amsterdam / Y a desmarins qui chantent / Les reves qui les hantent / Au large d’Amsterdam...) túlságosan is férfiasnak találta, míg a Ne me quitte pas-t (Ne hagyj el) annyira érzelgősnek, hogy az már feldühítette.

 – Valami különleges van ebben a lemezben, mégpedig olyasmi, amit szeretetnek és tiszteletnek hívnak... Azt üzenjük a publikumnak: gyerünk, nyissák ki az ajtót! Ezt meg kell hallgatni. Ez az ember mindent elmondott arról, ami számít. Brel a flamand iskola, de a francia irodalom is – reklámozta tizenkét dalból összeállt új lemezét Gréco a La Croix-nak nyilatkozva. Az énekesnőnél másfél évvel fiatalabb, de ötven évig sem élt Brelt különös viszony fűzte nemcsak Grécóhoz, de szülőhazájához és Franciországhoz is.

A zeneszerző egy tengerentúli területén, a Márki-szigeteken, Francia-Polinézián van eltemetve. Az első nyelveként a franciát használó Brel karrierjében a Párizsba való „felköltözés”, illetve Canetti támogatása jelentette az első nagy lökést. Bár flamandnak tartotta magát, Belgium e másik nagy nyelvén nem tudott jól, noha egyes ismert dalai nak, így a Ne me quitte pasnak írt flamand változatot is. – Egész élete tökéletesen logikus volt. Mindent megírt, minden témát feldolgozott, amit csak akart – válaszolta Gréco a kérdésre, miért költözött Brel az 1970-es években a világ másik felére, az ausztrál partoktól is több ezer kilométerre lévő Márki-szigetekre.

„A J’arrive-ot (Érkezem – a szerk.) Brel soha nem énekelte színpadon. Ezt én teremtettem meg. A halála napján megkérdeztem Jouannest-t, el tudjuk-e játszani a J’arrive-ot? Azt mondta: igen. Szabad kezet kaptam. Nem volt könnyű, se neki, se nekem. De ha azzal az ürüggyel áltatjuk magunkat, hogy a másik egy utazásra indult, akkor nincs már okunk az éneklésre. A legbiztosabb halál a felejtés”. A hetekben volt ennek éppen harmincöt éve, s a J’arrive a nyolcadik a most, háromnapos stúdiózás során lemezre énekelt tizenkettőből.