A XVIII. század végén Nyugat-Svájcban ánizsból, fehér ürömből, római édesköményből, római ürömből és izsópból megkomponált ital természetének, történelmének és kulturális kapcsolódásainak feltárására, másképp, az italfajta rehabilitációjára felesküdött Magyar Abszint Társaság szerint a 150 éves vádak többszörösen is hazugok. Mindenekelőtt: soha semmilyen kutatás vagy vizsgálat nem igazolta, hogy az abszint fikarcnyit is veszélyesebb volna, mint más, hasonló alkoholfokú ital.

Oláh Ádám

Arról nem is szólva, hogy a pohárban már nem tömény szesz; nyilván mindig szép számmal akadtak olyan kérlelhetetlen alkoholisták, akik a nekik megfelelő befolyásoltsági fokozat minél gyorsabb elérése érdekében magában döntögették magukba – és szerezték meg viszonylag könnyen és hamar az ebből következő lelki és testi deformációkat. Klasszikus fogyasztási módját nézve az abszint inkább egyfajta frissítő ital, amely a görög ouzóhoz vagy a török rakihoz hasonlít a leginkább.

Jeges vízzel hígítják, méghozzá elég alaposan: 1:5 arányban, egy pohár rendes, francia modorú abszint normálisan úgy tizenkét százalékos – akár egy közepes bor –, nyitotta fel szemünket a 2010-ben alakult társaság alapítója, a Miskolcon bölcsészettudományt hallgató Oláh Ádám.

De ha így van, akkor hogyan lett az abszintból mégis közellenség? Az abszintgyártás az 1800-as évek elején szivárgott át Svájcból Franciaországba, de csak az 1860-as években vált igazán népszerűvé. Ekkortájt leginkább az Algériában hadakozó trikolóros haderők pusztították mint kincstári védőitalt, széles körben a hazatértük után terjedt el az anyaföld kocsmáiban. Eleinte viszonylag drága volt, a feltámadó igény nyomán beinduló tömegtermelésnek köszönhetően azonban már szinte bárki megengedhette magának.

Meg is engedte, annyira, hogy az alkoholizmus sosem látott méreteket öltött Franciaországban – valójában ez indította el hosszú hányattatásait. Az egészségügyi kormányzat és a borlobbi a kondíciók alakulását nézve hosszú és kíméletlen, de, ismételjük, minden tudományos alapot és igazolást mellőző kampányba kezdett az ital ellen. Az akcióhoz nem sokkal később a civilizált és félcivilizált világ államainak jó része is csatlakozott. Először 1898-ban, a Kongói Szabadállamban tiltották be, Svájcban 1910-ben, az Egyesült Államokban 1912-ben, a franciáknál 1915-ben vezették be a prohibíciót.

A transzkontinentális elvonásból jószerével csak a spanyol és a portugál abszintivók maradtak ki, valamint néhány kelet-európai peremállam, köztük Magyarország. Errefelé nem volt érdemes üldözni, mert nem volt igazi tradíciója. Az abszint csak úgy száz év múlva lett megint szalonképes, érdekes adalék: a zöld tündér (az elnevezést Oscar Wilde-nak tulajdonítja az utókor) az Államokban csak 2007-ben került le a feketelistáról.

Ma már sehol sem tilos abszintot árulni és inni, viszont hamisítani sem. A szó ugyanis nem védett, bárki használhatja, akár egészen elképesztő kotyvalékok jelölésére is, amelyek közül Oláh, mint különösen elrettentő példát, az olcsó kivonattal ízesített, mesterséges színezékkel kezelt vodkát, a csillagánizslikőrt és az ürmös gyomorkeserűket ragadta ki. Persze maradt bőven hagyományhű gyártó, főképp az őshazában, Svájcban és persze Franciaországban, ahol a nép, amelyet sokáig különféle pótabszintokkal próbáltak meg kárpótolni a sok évtizedes veszteségért, lassan újra felemeli az italt méltó helyére.

Magyarországon továbbra sem terjed, annyira, hogy nem is gyártják, és a világmárkákhoz is csak egy kereskedőházban meg néhány webáruházban lehet hozzájutni. Aki pedig ragaszkodik az eredetiséghez és a színvonalhoz, kocsmában sem igen örvendeztetheti meg magát vele – Oláh Ádám egyetlen lokált ismer, ahová érdemes abszintért beülni. Ez a hely Szeged város fényét emeli.