Beágyazott válogató
– Amennyire szerettem az Origót, legalább annyira zavart, hogy közben nem tudtam foglalkozni a zenével, csak mint szenvedélyes hallgató, lemezgyűjtő – mondja a 41 éves Weyer, akit korábban DJ-ként is ismertek a városban. Különböző zenekarokban is játszott, többnyire fafúvósokon, fő hangszere a szaxofon volt. Aztán beiratkozott egy angliai egyetemre, annak is az ethnomusicology szakára, ahol World Music Studies szakirányon végzett. A Tiloson hallható beszélgetős műsorában a zenei betétek többnyire világzeneiek, a Bartókon is világzenei, illetve népzenei programokat készít. Mikor arról kérdezem, hogyan tud megfelelően működni a két radikálisan eltérő struktúrájú rádióban, azt mondja, „a Tilos közösségi, önkéntes alapon működő rádió, a Bartók teljesen más közeget céloz meg, más a feladat is. Más az attitűd, amellyel a hallgatókhoz fordulok, a bartókos magyarázó-ismeretterjesztő megközelítést is azért szeretem, mert sokkal több felkészülést igényel.” Fontosnak tartja, hogy a magyar népzenei és a magyar világzenei szcénának legyen egy-egy olyan fóruma, ahol a mérvadó új lemezek híre eljut a potenciális közönséghez.
Ítészi pozíciót is betölt, bár ő maga valószínűleg sosem fogalmazna így. Marton László Távolodóval együtt mindenesetre tagja a World Music Charts európai szekciójának, ahol ötven zsűritag havonta rangsorolja az adott időszakban újonnan megjelenő lemezeket. Ezen a listán 1996 óta nem volt magyar előadó előkelő helyen, míg augusztusban Lajkó Félix citeralemeze nem került a lista élére – hosszú ideig nem is volt magyar zsűritag a grémiumban. Ráadásul a nemzetek „küldötteinek” lajstromát időnként természetesen a többiek is szemlézik, ekképpen gyakran bukkannak új hangzásokra, előadókra, így aztán tovább élhet a magyar zenei hagyományról külföldön alkotott kép, miszerint az csodálatos. Disszertációját is a világzene tárgykörében követte el Weyer: a zene társadalmi beágyazottságáról, vagyis arról írt, hogyan használható fel a muzsika „helybrandelésre”, város- és országimázs-fejlesztésre, a turizmus élénkítésére.
Amellett, hogy a többnyire sajtóetikai kérdésekkel foglalkozó Főszerkesztők Fórumának életre hívója, legutóbb a Társas játék című, magyar fejlesztésű HBO-sorozat filmzenéjének válogatójaként hívta fel magára a figyelmet. A soundtrackre mai városi dalokat, „az indie és a mainstream határán billegő popzenét” keresett, a 27 dal között találunk Kaukázust, Péterfy Borit, Elefánt-dalt, de a Puszi Együttes is felkerült a lemezre.
A zene társadalmi beágyazottságát korábban saját válogatások készítésével és zárt láncon való terjesztésével is vizsgálta: hogyan festhető le egy-egy város zenével és zajokkal. A Lisszabon inspirációjára összerakott anyagban például csakúgy megtalálhatók a helyi zenekarok dalai, mint a portugál városról szóló opusok, villamos hangok, kávézóban elkapott beszélgetésfoszlányok vagy éppen egy Benfica-meccsen rögzített szurkolói rikoltozás.
Washingtonról azonban nem készült efféle Weyer-válogatás, pedig az amerikai fővárosban nyolc hónapot töltött ösztöndíjasként az 1990-es évek közepén. A tengerentúli időszak alapozta meg a hitét a demokráciában és az újságírásban – a kettő nála nem elválasztható. Amerikának köszönhető, hogy nem adta át magát a közéletet, a médiát átható cinizmusnak, képmutatásnak. Sose voltak illúziói, tisztában van vele, az Egyesült Államokban sem minden működik jól. A szenátusban és különböző lapszerkesztőségekben azonban pontosan látta a sajtó és a politika közötti viszony természetét, s ezek a lenyűgöző élmények tartják életben az idealizmusát: egy rendszert jól is lehet működtetni.
Weyer Balázs sajtótörténelmi próbálkozásáról, az internetes cikkekből építkező nyomtatott lapról, a rövid életű Posztról a Népszabadság Magazin 12. oldalán olvashat.
