Hogyan képzeli el egy gyerek istent?

Bolba Márta evangélikus lelkész kicsi gyerekként azt képzelte róla, hogy sok lába van. Merthogy aki mindenhol jelen van, annak bizonyára sok lábra van szüksége. Azt mondja, Istent leggyakrabban bölcs, télapószerű, szakállas bácsinak vélik a gyerekek, de meglepő módon nem ritka, hogy szoknyát rajzolnak neki, mert életet teremtő lényként, gondoskodó anyafiguraként is él bennük.

Amikor aztán az ember felnő, módosul ez a kép. Isten már arcot is kap, emblematikus, szenvedő arcot, aki pedig csak úgy általánosságban idézi meg, elvonatkoztat ettől, és sok-sok szerepben, sokféle jelenléttel gondol rá. Bolba Márta Sopronban született, ott töltötte gyermekkorát. 1995-ben kilencéves volt, amikor közölte szüleivel, hogy lelkész lesz. Vasúti segédmunkás édesapja és egészségügyben dolgozó édesanyja csak mosolygott: igen, lányom, lelkész leszel.

És biztosan arra gondoltak, ilyen egy gyerek: beszél mindenféle furcsákat. Ám ez a gondolat olyan magabiztosan fészkelte be magát a kislány lelkébe, olyan erősen határozta meg az életét, hogy attól kezdve ideje jelentős részét vallási közösségekben, nyaranta egyházi szervezésű játékos/mesés/természetközeli táborokban töltötte. Nem mellesleg egy nyolcosztályos evangélikus gimnáziumban, melynek elvégzése után az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakán (közben másfél évig ösztöndíjjal Finnországban és Németországban), ezzel párhuzamosan az ELTE magyar szakán tanult.

Utóbbin nemcsak azért, mert a különféle szavaló- és prózamondó versenyek résztvevőjeként közel került hozzá az irodalom, hanem mert arra gondolt: ha nemcsak gyülekezeti háttérből, keresztényalapú oktatásból kerül a mindennapokba, hanem olyan emberekkel is találkozik, akiknek más a természetes közegük, akkor jobban megismeri a világot. Meglehet, a fenti kontúrok egy határozott, céljai felé már gyermekkora óta elszánt igyekezettel haladó kislányt/nőt rajzolnak ki, ám ez a kép korántsem ilyen szigorú. Bolba Márta azon kívül, hogy a keresztény vallás értékrendje szerint pergette mindennapjait, élte a fiatalok sokszínű életét.

Versenytáncolt, kórusban énekelt, bő tíz évvel ezelőtt Magyarországot átszelő, emberpróbáló kerékpártúrákat tekert végig, több alkalommal vett részt a soproni, úgynevezett 24 órás úszásokon, röplabdázott, és mint említettük fentebb, az átlagosnál bőségesebben foglalkozott az irodalommal. Csak az érdekesség kedvéért: tizenhat évesen testes tanulmányt írt „Ady csókmitológiájának tematikus és motivikus elemzése” címmel, mellyel országos tanulmányi versenyt is nyert. Örült, hogy kitűnő vallási, sport- és kulturális közösségek terelgették az életét. Azt mondja, lelkészként hiánytalanul tovább is adhatja az ott tanultakat. Mert mielőtt túlmisztifikálnánk az evangélikus lelkészi hivatást, különféle csoportok vezetőjeként most is olyan programok alakítója, részese, amelyekkel bármely átlagos fiatal foglalkozik.

Hogyan képzeljük el egy lelkész lelkét?

Mi, kevéssé hozzáértők leginkább úgy képzeljük el, hogy érzékeny, de különösen teherbíró. Bolba Márta azt mondja, a fent említett sokszínű lehetőségen kívül pályaválasztását az is erősen befolyásolta, hogy világéletében fogékony volt mások problémái iránt. Melyeket – ezt megérezvén – sokan meg is osztottak vele. Egyszer a Volt Fesztiválon, a keresztény gyülekezetek Közös Pont nevű sátrában az életről, a világról, az egyházról, az anyagon túli világról beszélgetett a betérőkkel. Akinek nem volt kedve beszélgetni, egy csokiért rajzban is mesélhetett arról, mit gondol minderről. Jött egy kemény, macsó küllemű férfi, aki azzal köszönt be, hogy rajzol valamit, de tényleg csak a csokiért.

A könnyed rajzolgatás lassan beszélgetésbe fordult, a beszélgetés egyre hosszabb lett, egyre mélyebb, és amint telt-múlt az idő, felsejlett egy családjától eltávolodni készülő, gyermeke születése miatt talajt veszített, sérülékeny és bizonytalan férfi képe, aki rövidesen a könnyeivel mázolta szét imént készített rajzát. Néha könnyedebb történeteket bíztak rá. Máskor nehéz és fénytelen szófolyamokkal árasztották el. Olykor különösen súlyos gondokkal keresték fel, de az is megesett, hogy olyan történetekkel, amelyek megoldása csupán némi finomhangolást igényelt a szereplők lelkében, mindennapjaiban.

Bolba Márta előbb a Ferencvárosi Evangélikus Gyülekezetben dolgozott lelkészként, egy év után, tavaly átkerült a Józsefvárosi Evangélikus Gyülekezetbe. Tudta, a Józsefváros még keményebb hely. Ahol a szokásosnál is nagyobb a hiány pénzből, emberségből, értékből, szeretetből, szóból, tettből. Hirtelen nagyon közelről látta a valóságot. Közelebbről, mintha erős mikroszkóp alatt nézné. Felkereste a kerületi civil szervezeteket, mert úgy gondolta, ideje annak, hogy politikai szólamokon, hivatalos megnyilatkozásokon túl valóban egymásra találjon az egyház a civilekkel.

Megszállottan hitte, hogy a problémákat csak összefogással, közösen lehet megoldani. Azt remélte, ha az egyház képviselői kilépnek a mindennapokba, egy idő után nem tűnnek ott idegennek, igazi hivatásuk szerint lehetnek a mindennapok csinosítói.

Hogyan képzelte el Bolba Márta a szónoki szerepet?

Nem tagadja, amikor a vele kapcsolatban álló civil szervezetek képviselői arra kérték, egy utcai tüntetésen is mondja el a véleményét arról, hogy miért elítélendő és rossz az iskolai szegregáció, kicsit ijesztőnek vélte a feladatot. Meséli: az első tömegrendezvényen tartott felszólalása előtt félt. Nagyon félt. Idősebbeknek különösen ismerős, de a mai valóságban sem ismeretlen reflexek kezdtek dolgozni benne: aki a hatalom döntéseinek, akaratának ellentmond, pláne nyilvánosan, annak nehezebb lesz az élete.

Mert elesik a támogatásoktól, a lehetőségektől, listázzák, bajba kerül. Aggódott, hogy mit szól majd a hatalom, mit az egyháza és mit a tüntetésen részt vevő tömeg. Aztán eszébe jutott egy régi mondás: „Ha nem félsz, nincs rajtad hatalmuk”. Igyekezett bátornak mutatkozni. Utóbb még egyháza tagjaitól is sok elismerést kapott. Ennek különösen örült, mert tudta: egyházi körökben kevéssé szeretik a megosztó gondolatokat. A második alkalommal, amikor a civilek nemrégiben arra kérték: egy újabb utcai tüntetésen arról beszéljen, miért tisztességtelen és embertelen a hajléktalanság kriminalizálása, már egyáltalán nem aggódott.

A maga csendes, de határozott módján üzente meg a hatalomnak, hogy a hajléktalanság nem rendészeti, hanem szociális probléma, és igazi keresztény nem keveri össze a két nézőpontot. Bibliai példabeszédet idézett, azt mondta: „Lázárnak ma nemhogy nem adnának enni, ha gazdag ember háza mellett aludna, hanem még meg is bírságolnák, akár börtönbe is vetnék”. Nem, nem erről a Lázárról beszélt. Nem róla. Inkább neki. Nekik. Bolba Márta szerint nem szabad engedni, hogy bármely embercsoportot dehumanizáljanak, csak azért, hogy ha már nem emberként gondolnak rájuk, akkor a lelkiismeret elaltatása után ne is akként bánjanak velük.

Nem szabad engedni, hogy a végső elszegényedés, kiszolgáltatottság határán állók elkeseredésükben áttegyék koloncukat a náluk is nyomorultabbak hátára, hogy aztán agyoncsapva őket azt gondolják, hogy saját bajaikat is legyőzték. És még azt is szokta mondani, hogy manapság Magyarországon a hatalom birtokosainak újra kellene gondolniuk a keresztény szeretetről szóló tanításokat. Bolba Márta, hogy pontosak legyünk: immár Románné Bolba Márta olyan gyülekezetet szeretne építeni a Józsefvárosban, amely a társadalmi problémák felé nyitott, közel lép a civilekhez, összekapaszkodik velük, a szeretet meg a türelem igazgatja a mindennapokat, és ennek eredményeképpen valahogy úgy működik majd a világ, ahogy kellene. Ahogy mi azt a legszebb álmainkban elképzeljük.

Névjegy

Bolba Márta Sopronban született 1986-ban. Egy öccse és öt féltestvére van. A Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum) elvégzése után az Evangélikus Hittudományi Egyetemen és az ELTE magyar szakán tanult, közben ösztöndíjasként a Lipcsei Egyetemen és Finnországban a Joensuui Egyetemen. Férje Román Péter logisztikus és fényképész, a Fedél Nélkül fotósa. Bolba Márta 2012-től a Budapest-Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség lelkésze.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS