Nemcsak időmérő szerkezetek, emberi sorsok is naponta felvonulnak az órásmester előtt, immár negyedik évtizede. Kispénzűek például, akik inkább megjavíttatják ezerforintos, de az idők során megszeretett karórájukat, mint hogy eldobják és másikat vegyenek. Mi ketten akkor akadtunk össze, amikor szemeket akartam kiszedetni órám fémcsatjából, ráadásul épp egy tengelycsapja is tönkrement. Meglepődtem, amikor Jobaházi András azt mondta, gyorsan meg tudná javítani, de inkább hazaviszi, és elbíbelődik vele. Először nem értettem: minek vacakolni valamivel, ha gyorsan is orvosolni lehet a problémát? De nem mindegy, hogyan, milyen tartósan, értettem meg.

Egy kihalóban lévő mesterség egyik utolsó képviselőjeként dolgozik pesti műhelyében. „Jelentheti ez a kerület a soha nem nyugvó városi nyüzsgést, Jobaházi András órásmestert, zserbót és flódnit árusító nevesincs cukrászdákat… életünk egy szakaszát, a bérelt lakást, a kopott márványlépcsőket, a huzatos lakásokat, a visszhangos udvarokat…”, írta a Józsefvárost bemutató részében a Keddeste.hu portál. A Magyar Nemzet 1999-ben az órások végóráiról cikkezett, s a mesterről készült riportjában már akkor azt írta, „imádja mesterségét, ám bízik benne, hogy a fia nem örökölte tőle a szakma szeretetét”.

„Van még körülbelül húsz ember, mint én, aki foglalkozik ilyesmivel. Tudunk egymásról, de fiatalok nemigen vannak köztünk. Nincs igazán kitartásuk ehhez: nagy odafigyelést igénylő, türelemmunkáról van szó. Márpedig ha valaki nem jól javítja az órát, akkor visszahozzák, hiszen garancia is van rá.” Alkalmazottak már szinte sehol sincsenek. A bevásárlóközpontokban már csak elem- és szíjcserével foglalkoznak.

„Amikor az 1970-es években elkezdtem a mesterséget, csak mechanikus órák voltak. Szép szakmának ígérkezett ez. Nem látszott előre a későbbi elektronikus forradalom. Szerencsére az analóg órákban kicsit visszaköszön újra a szakma, mert fogaskerekek vannak bennük. A digitális szerkezetek javítgatásával elektroműszerészek is próbálkoztak, de a sérülékeny analóg órákhoz nem elég ügyesek, pontosabban nincs benne gyakorlatuk. Letörik könnyen a tengelycsapokat. Évek alatt szerezhető meg ehhez a mechanizmusgyakorlat, és ez nekünk, órásoknak kedvez”.

A nyugati országokban alig-alig javítanak órákat, tudom meg. Legtöbbször komplett belső részeket, modulokat cserélnek ki bennük. Sok szerkezetet egyszerűen eldobnak, ha már nem működik. Anyagi vagy esztétikai értékük nincs is, minek megtartani őket? Svájcban állítólag azt mondták egy németül beszélő magyarnak, nem tudván, honnan érkezett, hogy vigye az óráját Magyarországra, ott talán foglalkoznak majd vele. Úgy tudni, nagy keletje van a világban a román, a lengyel és az orosz órásoknak is, mert jól tudtak alkalmazkodni az alkatrészhiányos időkhöz, és feltalálták magukat a szerkezetek pótlásában. „Ezt a szakmát nem lehet szeretni, ha pusztán az órabért nézem. Sokszor nem sikerül valami, és újra meg újra neki kell rugaszkodni a javításnak. Azt mondják, boldogtalan ember az, aki mindig csak jól akar járni. Néha tudni kell ráfizetni is”.

A 61 éves Jobaházi András tud és szeret ráfizetni is. És tenni a dolgát, nem éppen napi fix műszakban. „Szeretem, igen. Nem is lehet nyolc órában művelni”. Becslése szerint télen napi legalább tizenhat órákat is bíbelődik a szerkezetekkel. Mikor este hatkor bezár a bolt, még hazaviszi a javításokat, és vacsora után „nekikül”. „Van, hogy alig várom, hogy nekifogjak, mert izgat, vajon mi lehet a hibájuk. A kvarcórák egyszerűbb szerkezetűek, de a régi mechanikus órákon igen bonyolult hibákat is ki lehet fogni”. A nyári hétvégeken jut némi ideje hobbijaira, a vitorlázásra és a motorozásra. Idén pedig műhelyfelújítás vette el a nyári szabadidőt. „Van egy unokám, de őt is alig látom, gyakorlatilag csak a hétvégeken”.

A drága órákat márkaszervizben javítják, vagy pedig a bosszús tulajdonos egyszerűen visszaküldi, hogy adjanak működőképes időmérőt a rengeteg pénzéért. A fiatalok közül sokan már csak a mobiltelefonon nézik meg a pontos időt (de van, hogy egyszerűen megkérdezik mástól), ugyanakkor sokak körében újra divatba jött a márkás, elegáns karóra. Elvégre „öltöztet”, csakúgy, mint egy jó szemüvegkeret egy nem túl karakteres arcot.

A türelem, a jó szem, gyakorlat mellett kézügyesség is szükségeltetik az órásmesterséghez. De, állítja a mester, az ügyességbeli, finommotorikai hiányosságok fejleszthetők. „Van, hogy hetek, hónapok alatt nem ejtek le egy csavart sem. A kezdő órásra viszont azt mondják, többet van az asztal alatt, mint felette, mert mindig leugrik valami”. Az „átkos világban” két főállású mester foglalkozott egész nap a tanoncokkal a tanműhelyben. A fogásaikon lehetett látni, hogy generációk átörökített tudását használták fel. A régi jó szerszámok közül még ma is használnak néhányat, bár most is lehet kapni jó eszközöket. Csak a svájci szerszám nagyon drága, a kínai meg, bár olcsó, gyenge minőségű anyagból, túledzett, könnyen elpattanó acélból készül.

Három gyerekéből a legkisebb, Jobaházi Kinga szintén órás-ötvösmester lett. Apjának nagy vágya teljesült 2011-ben, amikor megnyitotta második, József körúti üzletét. Ezt Kinga vezeti. Mindennapi gondok gyötrik őket, ötszáz-ezer forintokból áll össze a bevétel. Mint a kisboltosok általában, az órás is panaszkodik: rezsiköltség, könyvelő, engedélyek, most meg ugye az ominózus pénztárgépcsere... Az üzlethelyiség már nem gond, nem úgy, mint régen, amikor szinte kihalásos alapon lehetett egy-egyhez hozzájutni. „Ha a Galamb utca környékén jár az ember, azt látja, egyik üres kirakat jön a másik után”. Konkurenciától sem kell nagyon tartani a mai világban.

Hogy működik a doktor úr szíve? Milyen cipőt hord a cipész? Persze, hogy adódik ez a kérdés is: milyen órát visel a karján Jobaházi András?

– Ez csak egyszerű, közönséges titánium. Azért szeretem, mert nagyon könnyű, a műanyaghoz hasonló súlyú az anyaga – szabadkozik. De hozzáteszi, vannak otthon komolyabb órái is. Sok köztük a hibás. „Csak éppen soha nem lesz rá időm, hogy a sajátjaimmal is foglalkozzam.” Viszont a szerszámait tovább tudja majd örökíteni.

– Majd, ahogyan az ásványkincsek kezdenek lassan elfogyni a földből, az emberiség is visszatér a tartósabb, javítható anyagokhoz – reménykedik az órásmester. Egyvalami viszont biztos: amíg van az emberiségnek jövője, valamilyen eszközzel mérni fogják az időt.

Névjegy

JOBAHÁZI ANDRÁS 1952-ben született Budapesten. 1970-ben végzett a Szerb Antal Gimnáziumban. 1972-re kitanulta az órásszakmát, első munkahelye a Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat volt. 1977-ben tette le a mestervizsgát, a Budapesti Műszaki Egyetemen pedig műszaki oktatói diplomát szerzett. 1979-től dolgozik önálló kisiparosként a józsefvárosi Baross utcai üzletében. 2001-ben megkapta az aranykoszorús kitüntetést.