A vészfék után
Várták, hogy a vagonban majd feltűnik diáktársuk. Ehelyett a vészfékezésre riadtak. Attilának is a vészfék az utolsó emléke a balesetéről. Utólag tudta meg, hogy előbb Ceglédre vitte a mentő, ahol nem fogadta a kórház, ezért tovább szállították Budapestre. Mindkét lábát elvesztette, de ez csak később tudatosodott benne. Órák, napok maradtak ki az emlékezetéből. Sőt, a hetek is összefolytak.
Az első időben sokat „repült”. Látta maga alatt a tengert. Hallotta a hullámverést. Még a sós víz fanyar illatát is érezte. A fájdalomcsillapítók, a morfin függővé tették. Esete akkoriban „zárt anyagként” keringett az alkoholistákkal, drogosokkal foglalkozó szakapparátus körében. Ahogy meséli, a nővéreknek tűnt fel először a függése. Amikor kicsit jobban lett, egyre korábban kérte, követelte az esti koktélt. Annak ellenére, hogy a fájdalmainak már múlniuk kellett volna. A rehabilitáció első lépcsője így a morfinról való leszokás lett.
Otthonos, természetesen akadálymentesített tiszaföldvári családi ház nappalijában ülünk. Attilának éppen látogatója van, Szaid, a palesztin háborús veterán. Vele még az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben kötöttek örök barátságot. Egymást ugratva, nagyokat nevetve, néha a másik szavába vágva mesélik, hogy miként utasították el a pszichológia segítségét. Fiatalok voltak, élni akartak. Bár pótolhatatlan veszteség érte őket, nem voltak depressziósak, az öngyilkosságra sem gondoltak.
Napi sok órában erősítették a felső testüket, gyakorlatoztak a műlábakkal, nem hiányzott nekik az „agykurkászás”. Hogy mit csináltak a szabadidejükben? – Csajoztunk, buliztunk – mondják egyszerre. A rehabos időszak óta is rendszeresen összejárnak. Hol Szaid utazik Tiszaföldvárra, hol Attila megy Brémába, mert a palesztin férfi Németországba települt. Arra is volt példa, hogy Szaid hónapokig Attiláéknál lakott. De Aba Attila egyik kiváló kerekes székét is Szaid vette egy német bolhapiacon. Bár ezeket az eszközöket méretre gyártják, azt mondja, ő első pillantásra látta, hogy pont jó lesz a barátjának.
Mai szemmel talán hihetetlen, a főiskola befejezése akkoriban csak műlábbal volt lehetséges. Pedig Attila nagyon nem szerette a műlábakat, mert neki egyetlen megmaradt ízülettel rendkívül nehézkes volt a közlekedés. A diplomaosztóig mégsem gondolhatott kerekes székre. A nyolcvanas években nem voltak az intézmények felkészülve arra, hogy mozgáskorlátozottak segítség nélkül is tudjanak közlekedni. Azt meg nem akarta, hogy a barátainak kelljen ölben cipelniük egyik előadóból a másikba. Bár a diáktársak kérés nélkül is vitték volna.
A tiszaföldvári barátai olyannyira elfogadták az állapotát, hogy a többiek általában hozzá jártak bulizni. A baleset után ugyan tizennyolc évesen automatikusan rokkantnyugdíjas lett, a tétlenségbe azonban nem nyugodott bele. Még az sem szegte kedvét, hogy kezdő diplomásként nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Sehol sem tudták alkalmazni hivatalosan. Kereste a lehetőségeket. Kisebb munkákat is elvállalt. Olyanokat, amelyekkel hasonló végzettségűek nem töltötték szívesen az idejüket. Így neki jutottak a családi házak lépcsőtervei. Később a Mozgássérültek Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Egyesületének elnöke, Nász Margit javaslatára találta meg hivatását a kilencvenes évek elején. Húsz éve lakások akadálymentesítését tervezi.
Az akadálymentesítés terén látszólag ma jobb a helyzet, mint a rendszerváltás előtti időkben. Elvégre közintézményt ma már nem lehet úgy tervezni, építeni, hogy a mozgáskorlátozottak közlekedése akadályozott legyen, és a magántulajdonú ingatlanok átalakítását is támogatják. Viszont a lakások, házak akadálymentesítésére ma éppúgy 150 ezer forint jut, mint harminc évvel ezelőtt. Attila meséli, hogy annak idején a házát szűk 500 ezer forintból építette, s ennek akkor egyharmadát tette ki a támogatás. Míg egy mai szerény építkezés esetében legfeljebb két-három százalékot jelent ez az összeg. De az is elgondolkodtató, hogy egy Trabant Hycomathoz féláron, vagyis 24 ezer forintért hozzá lehetett jutni, amikor 2400 forint volt a rokkantnyugdíja.
Havi ezres törlesztéssel 2 év alatt túl volt az autóvásárláson. Ma egy rokkantak által is vezethető autó súlyos milliókba kerül. Arról nem is beszélve, hogy egy egyszerű kerekes szék sem olcsó mulatság. Valójában a legbosszantóbb mégis az „akadálymentesítés” jelszavával történő, teljesen értelmetlen pénzszórás. Ékes példája ennek a tiszaföldvári akadálymentes strandlejáró 10 millió forintos beruházása, amelyen tizennyolc (!) száznyolcvan fokos kanyar van, és még ép mozgásszervekkel sincs értelme nekivágni. Arról nem beszélve, hogy a lejáróig nem lehet kerekes székkel eljutni. Sőt, még biciklivel is csak bajosan, annyira hepehupás a járda. Magán a strandon sincs esélye egy kerekes székes látogatónak arra, hogy akár a WC-be, akár a zuhanyzóba bejusson segítség nélkül. Ebből is látszik, vannak települések, ahol nem használják ki a tapasztalati tanácsadás intézményét.
Társadalmi munkában Attila is úgynevezett tapasztalati tanácsadó. Ami annyit jelent, ha építenek egy létesítményt, akkor az átadás előtt a mozgássérültek, a vakok, és a többi érintett szervezet által delegált tanácsadók kipróbálják, hogy valóban akadálymentesen használható-e az épület. Európában ezt annyira komolyan veszik, tudta meg Attila Németországban élő barátjától, hogy a brémai pályaudvar környékét egy fejlesztés után fel kellett bontani és újra kellett burkolni. A vakok és gyengénlátók ugyanis szakértői kifogást emeltek a kivitelezés hiányosságai miatt, s nem vették át az építkezést.
Aba Attila nagyon szeret főzni, bulizni. Igazi társasági ember. Hit, erő, életigenlés sugárzik belőle. Pedig nem egyszer próbálta meg az élet. Néhány év alatt ugyan összeszedte magát a vonatbalesete után. Lediplomázott, házat épített, megnősült. Már a babát tervezték, amikor 1990-ben elvesztette terhes feleségét. A temetés után újra nehéz évek következtek, de az építész ismét magára talált. Sokat köszönhet a barátainak és új társának, Dénes Mónikával húsz éve ismerkedtek meg. Közös gyermekük, a tizenhárom éves Ati örökmozgó kislegény, aki a beszélgetés alatt időnként bepattan a kanapén ülő Szaid kerekes székébe, s játékból fordul néhányat. Számára természetes, hogy édesapja is hasonlóval közlekedik.
Attilát legendás horgászként tartja számon a tiszazugi település. Azt mondják róla, hogy olyan meredek vízpartokon is lejut segítség nélkül, sőt, a felszerelését is lecipeli, ahol sokan visszariadnak a nehézségektől, s inkább másik helyet keresnek. Persze halat nem mindig ott lehet fogni, ahová kényelmesen letelepedhet a horgász, hanem ott, ahol jól érzik magukat a halak. A barátai mesélték, hogy egy kisebb kompánia már hosszú órák óta pecázott eredménytelenül, amikor megérkezett Attila, s beült egy part menti pottyos szilvafa alá. A ponty és az amur ugyanis nagyon kedveli ezt a kevéssé becsült, ám ízletes gyümölcsöt. Sok idő nem telt bele, s előbb egy hatkilós pontyot akasztott, majd egy hasonlóan testes amurt. Aztán összeszedelőzködött, s elköszönt az üres szákkal várakozó, felsült horgásztársaktól. Hiába, Attila már csak ilyen. Szenvedélyes és határozott. Biztos kézzel játssza meg az esélyeit.
Névjegy
Aba Attila 1966-ban született Tiszaföldváron. A szegedi Vedres István Építőipari Műszaki Szakközépiskolában érettségizett 1984-ben, majd az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán folytatta tanulmányait. Elsőéves főiskolás volt, amikor egy vasúti balesetben elvesztette mindkét lábát. 1989-ben építész üzemmérnöki diplomát szerzett. 1992 óta lakások akadálymentesítésének tervezésével foglalkozik. Két gyermek édesapja. Élettársa Dénes Mónika. Hobbija a horgászat.
