Honoráriumra sem, a hiánypótló műből feltehetőleg egyetlen fillér haszna sem lesz. A szótáríró fiatalember csupán négy éve tanul magyarul, a nyelvekhez, a nyelvészethez amúgy nincs is köze. Még diplomája sincs, sőt csak az idén érettségizett.

Tukale Hussein Muhyadin egyszerűen csak segíteni akar másoknak, főleg a honfitársainak: azoknak a szomáliai menekülteknek szánja a szótárát, akik átmenetileg Magyarországon tartózkodnak, és nyelvismeret híján alig tudnak kommunikálni a környezetükkel.

Tukale még jól emlékszik, hogy az elején ő is sokat kínlódott a magyar nyelvvel, igaz, ma már kiválóan beszéli. 2009-ben jött ide, tizenhét éves kamaszként. Az afrikai menekültek szokásos útvonalán érkezett, de nem a családjával, hanem egyedül. Édesapját még gyerekkorában elveszítette, édesanyja nevelte fel őt és két öccsét. Szívük szerint mindannyian nekivágtak volna a hosszú útnak, ám a családnak nem volt annyi pénze, hogy mind a négyük „útiköltségét” kifizessék az embercsempészeknek. „Így is el kellett adnunk az összes földünket, hogy legalább az én utamra összejöjjön a pénz. Azért vágtam neki a világnak, hogy végre tanulhassak. Odahaza a háború miatt alig járhattam iskolába, egyetlen osztályt sem fejeztem be.”

Gyermekkoráról és szülőhazájáról Tukale nem akar beszélni. Hiába kértük, hogy meséljen az édesanyjáról, a testvéreiről, de attól is elzárkózott, hogy felidézze a családja nyomorát, a polgárháború borzalmait. „Az az életem már véget ért, nem szívesen emlékszem rá” – mondja. A meneküléséről is csak szűkszavúan nyilatkozott. Az embercsempészek a kelet-afrikai országból Ukrajnáig juttatták el, hamis papírokkal vitték át több határon, repülővel és kisbusszal is utaztatták. Aztán a magyar–ukrán határ túloldalán a csempészek megmutatták neki és három szomáliai társának, merre gyalogoljanak, majd sorsukra hagyták őket. Négyesben nekivágtak a zöldhatárnak, végül a magyar oldalon elkapták a csapatot. „Azt sem tudtam, milyen országba kerültem. Korábban még csak nem is hallottam Magyarországról, de amint közölték, hogy már az unió területén vagyok, megnyugodtam. Menekültstátust kértem. Nem egy konkrét országba akartam eljutni, hanem Európába. Akikkel együtt jöttem, mind továbbmentek Nyugatra, én maradtam.”

Tukale a bicskei befogadóállomásra került, majd amikor kiderült, hogy még nincs 18 éves, átszállították Fótra. Az egykori fóti gyermekváros (mai nevén Károlyi István Gyermekközpont) egy komplex gyermekvédelmi intézmény, amelynek egyik részlege a „kísérő nélküli menekült kiskorúak” otthona. Felnőtt rokon híján Tukale is itt kötött ki. Egy rövid ideig tartó diákkollégiumi kitérőt leszámítva ma is itt lakik, most úgynevezett utógondozói ellátásban részesül, ami azt jelenti, hogy 24 éves koráig maradhat az intézményben, addig kell megteremtenie az önálló életvitel alapfeltételeit.

Az Ázsiából és Afrikából érkező, nálunk nagykorúvá váló fiatal menekültek csak nagyon ritkán maradnak Magyarországon, rendre továbbindulnak Nyugat-Európába rokonaikat-ismerőseiket követve egy jobb élet reményében. Tukalét is jó páran hívták, de ő maradt. „Én csak tanulni szerettem volna, azt meg itt is lehet. Egy dolog érdekelt: menekültként eljuthatok-e egy diploma megszerzéséig Magyarországon? Azt mondták, hogy nagyon nehéz lesz, de nem lehetetlen. Én nem félek a tanulástól. Bicskén már az első napomon nekiláttam a magyar nyelvnek, hogy minél előbb iskolába járhassak. Ez elég hamar sikerült is, a menekülttáborban elvégezhettem az általános iskola nyolcadik osztályát. Életemben először akkor kaptam bizonyítványt a kezembe. Miután megadták nekem a menekültstátust, beiratkoztam egy budapesti gimnázium esti képzésére, és beköltöztem egy középiskolai kollégiumba. Egyedül voltam külföldi. Na, ott tanultam meg igazából magyarul.”

És onnantól kezdve szerzett magyar barátokat, addig csak néhány nálunk élő szomáliaival tartotta a kapcsolatot. Azt mondja, szerelmes még nem volt, pedig a magyar lányok nagyon szépek. Házasságon még nem gondolkodik, azt nem zárja ki, hogy diplomásként magyar lányt vegyen feleségül. Egyelőre az egyetem kapujáig vezető út is rögösnek tűnik, pedig az egyik fontos lépést már megtette: idén leérettségizett.

„A matematikát szeretem a legjobban, mégsem sikerült jól a vizsgám. Főleg a szöveges feladatokat rontottam el, volt olyan példa, amit egyszerűen nem értettem meg. Kettest kaptam, amivel nem volt esélyem az egyetemi felvételin. Nem nyugszom bele a dologba, elhatároztam, hogy jövőre emelt szintű érettségi-felvételi vizsgát teszek matekból, már találtam is az interneten egy online matematika tanfolyamot. Közben szakmát is tanulok, most kezdek egy pénzügyi-számviteli ügyintézői képzést egy budapesti iskolában. Jövőre pénzügyi vagy kereskedelmi szakra szeretnék jelentkezni egyetemre. Önköltséges képzés nem jöhet szóba, diákhitelt nem mernék felvenni. Pedig megtehetném, nemrég ugyanis letettem az állampolgári esküt. Már nem vagyok menekült, ugyanazok a jogok illetnek meg, mint bárki mást.”

Tukale elismeri, nem volt könnyű egyedül végigcsinálnia az elmúlt négy évet. Szinte gyerekként, segítség nélkül kellett megvetnie a lábát egy teljesen ismeretlen és idegen közegben. Jó ideig kapcsolatba sem tudott lépni az otthon maradottakkal, a családjának nincs se számítógépe, se internetelérhetősége, mostanában hetente egyszer telefonon beszél velük. Ilyenkor elnehezül a szíve: édesanyja rendre arról kérdezi, mikor tudna már egy kis pénzt hazaküldeni, hogy segítsen a nehéz sorsukon. Egyelőre nincs miből, a magyar államtól (a fóti ellátás mellé) havi 40 ezer forintot kap, a diákmunkából – az elmúlt hetekben tankönyveket csomagolt – csak keveset tud hozzáspórolni.

Sokszor faggatják Tukalét, hogy nincs-e honvágya. Ilyenkor a fejét rázza. „A béke a legszebb szó a világon. Magyarországon pedig béke van. Az otthoniak sokat kérdezik, hogy milyen helyen élek, én meg mindig azt mondom nekik, hogy egy nagyon kicsi országban, de nagyon sok barátságos ember között. Abból sincs gondom, hogy muszlim vagyok egy keresztény országban: senki nem akadályozza, hogy gyakoroljam a vallásomat. Péntekenként bejárok Budapestre, egy mecsetbe.”

Szabadidejében leginkább focit néz a tévében. Szomáliában gyerekként imádta a játékot, odahaza viszont a helyi adók nem közvetítettek meccseket a világ vezető ligáiból. Most tobzódva figyeli a magyarországi sportcsatornák kínálatát. Már kedvencet is választott az elit klubok közül: a Manchester Unitedért rajong.

– Egyedül a családom hiányzik, de bízom benne, egyszer majd utánam jöhetnek – mondja. Idegenvezetőre aligha lenne szükségük, Tukale az elmúlt években bebarangolta Magyarországot, jobban ismeri, mint Szomáliát. Szülőföldje történelméről alig tud valamit, miközben a gimnáziumi érettségi eredményeként Szent Istvánt, Mátyás királyt, a Rákóczi-szabadságharcot könnyedén elhelyezi az időben, de emlékszik arra is, hogy mit tanult az 1848-as és az 1956-os forradalomról.

–Nem voltam még külföldön – árulja el Tukale, ami első hallásra meglepő, tekintve hogy menekülése közben bejárta a fél világot. – Úgy értem, Magyarországon kívül még nem jártam, amióta megérkeztem. Bárhova elutazhatnék, megvan hozzá minden papírom, hiszen már magyar állampolgár vagyok. De nem vágyom sehová. Jól érzem itt magam. Itthon vagyok.

Névjegy

TUKALE HUSSEIN MUHYADIN 1991-ben született Szomáliában, Afgoye városában. 2009-ben politikai menekültként érkezett Magyarországra. 2013-ban érettségizett a budapesti Than Károly Ökoiskolában. Jelenleg pénzügyi-számviteli ügyintézői szakképzésre jár, egyúttal készül az emelt szintű matematika érettségire is, hogy jövőre pénzügyi-kereskedelmi területen jelentkezhessen egy főiskolára. Az általa összeállított első magyar–szomáli szótárat 3500 szavasra tervezi bővíteni.