Szurka-piszkák csörték között
Edzőjük a terembe lépve és a jelenetet megpillantva fehérebb lett, mint saját vívóruhája. Néhány másodpercig döbbenten nézte Tulipános Fanfan kései utódait, majd a hozzá közelebb eső Selmeczi Tibikét – ne szépítsük – úgy megruházta, hogy Selmeczi ezt követően ötven évig még a vívótermek közelébe se ment. Fél évszázad után, nemrégiben mégis visszacsalogatta őt a sportág. A hobbivívók között állt edzésbe, és nem sokkal később az országos bajnokságon a 60 évesek kategóriájában szerzett negyedik helyezést.
A siker fényét némileg tompítja ugyan, hogy a korosztályában mindössze négyen indultak, de Selmeczi azt reméli, lesz köztük, aki jövőre átkerül a 70 évesek közé, és akkor ő szép reményekkel szállhat harcba a bronzéremért. Bár a humorista szerint nem is az eredmények fontosak, hanem az a nagyszerű vívóközösség, amelybe bekerült, és amely a tagok között elmossa az életkori, valamint a társadalmi különbségeket. Egyetemi tanár, festőművész, feltaláló, ügyintéző éppúgy megtalálható közöttük, mint a tizenéves fruska, aki azzal okozza a legnagyobb örömöt neki, ha néha odaszól: Tibi, jössz vívni?
Selmeczi Tibor ráadásul kitűnő kezekbe került, mert olyan edzőt talált Gáborján Rita személyében, aki lenyűgöző kedvességgel tartja össze a hobbi vívócsapatot. És ha úgy vesszük, rokonlélek, nem áll tőle távol a tréfa. Amikor nem vívókat oktat, akkor az általa feltalált, betűket, tárgyakat formázó, meghökkentő színvilágú úgynevezett „Extrém szendvicc”-et készíti és forgalmazza. Selmeczi és Gáborján, a két viccmester elhatározta, hogy a vívás népszerűsítése érdekében szórakoztató vívókönyvet ír. Az elhatározást tett követte, és a napokban könyvesboltokba került a „Vívókönyv kicsiknek és nagyoknak, edzőknek, szülőknek és (még) nem vívóknak, avagy szurka-piszka hasznos, haszontalan, valamint mulatságos fejezetekkel” című kötet.
Található benne néhány Hacseket és Sajót idéző párbeszéd, amelyben Gáborján Rita az örökké értetlenkedő humoristát próbálja beavatni a vívás rejtelmeibe. Található benne egy Varga Vera Villő kedves rajzaival dúsított, közérthető és olvasmányos szakmai rész, amely a vívás szabályait, kellékeit és gyakorlásának módozatait mutatja be. Valamint található tizenöt Selmeczi által készített interjú, amelynek alanyai hol közismert emberek (mások mellett Dávid Sándor, Szekeres Pál, Szilágyi Áron), hol meg a vívóvilág kedves közkatonái. És persze vívósztorik szép számban.
Kiderül, hogy a legendák ellenére Bay Béla, a híres edző a tréningeken a védekezés hibátlan elsajátítása érdekében mégsem félmeztelenül küldte pástra a tanítványait, Szepesi László mesteredző viszont valóban tartott víz alatti edzéseket, melyeket nemcsak a kardhalak elleni küzdelemben, de a versenyeken is kitűnően lehetett kamatoztatni. Előkerül az a történet, mely szerint Szekeres Pál és néhány vívótársa egy kubai dzsesszfesztiválra úgy lógott be, hogy a kapuőrök gitártokoknak vélték a vívózsákokat. Szó esik a párbajról is mint olyan köznapi tevékenységről, amely a vívást mint a problémamegoldás eszközét használta annak idején.
Ennek kapcsán felidézik az utolsó nem hivatalos párbajt, amelyet 1927-ben éppen az emlegetett OSC (akkor még Puskin mozi felett található) vívótermében rendeztek titokban, de hogy a résztvevőknek ne legyenek kétségeik afelől, hogy mire vállalkoznak, a bejárat melletti hosszú asztalon elhelyeztek néhány orvosi eszközt: sebészszerszámokat, csontfűrészeket, szikéket, kötszereket, orrfacsaró szagú vegyszereket. És megtudjuk, hogy még Bolyai János is gyakran párbajozott, valamint egyszer a szelíd és bölcs Gárdonyi Géza is, aki ugyan győzött, de soha többé nem fogott kardot a kezébe. Selmeczi Tibor és Gáborján Rita viszont reméli, az általuk írt szórakoztató, olvasmányos vívókönyv hatására (is) minél többen ragadnak tőrt, párbajtőrt vagy kardot, persze nem azért, hogy vitás kérdéseket döntsenek el, hanem azért, hogy hódoljanak ennek a remek sportágnak. Amelyet űzhetnek profik, hobbisták és ötven évvel ezelőtt elagyabugyált humoristák is.
