A Nógrád megyei Tarból való Zsolt fiatalon ácsként dolgozott. Saját megfogalmazása szerint könnyelmű, léha életet élt. Ennek vetett véget 2004 őszén egy közlekedési baleset. Barátaival egy focimeccsről tartottak hazafelé, a kocsit ő vezette. Indulás előtt felhajtott két üveg sört. A szakértői vélemény szerint 83 kilométeres sebességgel száguldottak a tari főutcán, amikor az autó megcsúszott, megpördült, s belecsapódott egy meggyfába. A hátul ülők karcolásokkal megúszták, az elöl ülőket ki kellett vágni a kocsiból. A fa törzse valósággal szétzúzta Zsolt derekát, egyik csigolyája szilánkokra robbant, egy másik darabokra tört. Deréktól lefelé lebénult.

Csak jóval később merték elmondani neki, hogy a kocsiban mellette ülő barátja pár nappal a baleset után belehalt a sérüléseibe. Két kisgyerek maradt utána. Évekkel később Zsoltot jogerősen két év szabadságvesztésre ítélték, a börtönbüntetés végrehajtását öt évre felfüggesztették. Ahogy fogalmaz: jogi értelemben megbűnhődött a tettéért.

A baleset után megjárta a poklot. Másfél évig ki sem mozdult a szülei házából. Nem akarta elfogadni, hogy élete végéig tolószékhez lesz kötve. Nem bírta elviselni a kiszolgáltatottságot, a lelkiismeretfurdalást, súlyos depresszióba esett. – Sokat sírtam, ittam, gyógyszereztem magam. Meg akartam halni – vallja be.

Aztán történt valami. Zsolt szülei 2006-ban bevezették az internetet, a fiuk pedig egy nap rábukkant a Hátrányok Dacára Alapítvány honlapjára. Onnan tudta meg, hogy az alapítvány rendszeresen szervez életmód- és sporttáborokat kerekes székes felnőttek számára. Adott egy esélyt a dolognak, elment az egyik táborba. Ez fordította meg a sorsát. Mint mondja, soha nem gondolta volna, hogy ennyi csillogó szemű, életvidám mozgássérült él az országban. „A sorstársaim döbbentettek rá, hogy egy kerekes székből is kitűzhetők olyan célok, amikért érdemes élni. Ők terelgettek a sport felé, mondván, a korábbi szakmám miatt az átlagosnál erősebb a felsőtestem, ideális dobóatléta válhatna belőlem. Egykaros súlyzóval és egy gumikötéllel kezdtem meg a munkát, az első edzéseim 15-20 percig tartottak.”

Zsolt, aki a balesete előtt soha nem sportolt, szép lassan sportemberré vált. Rátalált Szikora Gyula edzőre, a tréner a Váci Reménység sportegyesületben sérült fiatalokkal is foglalkozik, s Zsoltot is befogadta a csapatába. A tari fiatalember kipróbálta a súlylökést és a diszkoszvetést, de a legjobb eredményeket gerelyhajításban érte el. Ma már naponta kétszer edz, felsőtestén meglátszik a rengeteg elvégzett munka.

A paraatléták egy speciális dobószék segítségével hajítják el a sportszert, Zsolt évek óta folyamatosan fejleszti-finomítja a fémből készült, húszkilós, négy ponton rögzített segédeszközt, hogy a szerkezet a lehető legjobban segítse a dobómozdulat kivitelezését. Elvileg mindenkinek saját dobószéke van, ám idehaza Zsolté a legmodernebb darab, egy ideje a versenyeken átengedi a társainak is, hogy mindenki egyenlő esélyekkel küzdhessen. Ezért a gesztusáért kapott fair play díjat.

Kanyó Zsolt évek óta magyar bajnok gerelyhajításban, 27,44 méteres csúcsával kategóriájában jelenleg hatodik a világranglistán. Az aktuális éllovas 36,6 méteres eredménnyel büszkélkedhet, ezt szeretné a magyar sportoló túlszárnyalni, hogy a 2016-os riói paralimpián az aranyéremért küzdhessen. Edzői képesítést pedig azért szerzett, hogy maga köré szervezhessen egy kerekes székes dobóatléta-csapatot.

S naponta készül egy olyan feladatra is, ami elől nem menekülhet. „Ha felnőnek a balesetben elhunyt barátomnak a gyermekei, eléjük kell állnom, és a szemükbe kell néznem, hogy bocsánatot kérhessek tőlük. Ha megbocsátanak nekem, akkor boldog ember is lehet belőlem.”