Igaz, időnként azért szalad, mert menekülnie kell. Így vonatozott Debrecenbe, majd Budapestre az 1938-as anschluss után. Nem Hegyeshalomnál, hanem Svájcon, Olaszországon és Jugoszlávián keresztül juthatott csak el Magyarországra, magyar gyökerű (lepsényi anya, Kossuth-honvéd ükapával, illetve balatonboglári apa) osztrák zsidó szülők német anyanyelvű gyerekeként. A „Nicht vor dem Kind” Pesten is jól ismert titkos nyelvét a Pfeifer famíliában fordítva gyakorolták: „ha azt akarták a szülők, ne értsék, mit mondanak egymás között, akkor magyarul beszéltek”. „Ne félj, fiam, nem vagyunk mi németek. Te is magyar vagy, mint mi” – mondta neki a debreceni vizsgabiztos, amikor az egy év alatt nyelvünket jól megtanult Karl-Karcsi A talpra magyart szavalta Petőfi Sándortól.

Az anschluss és a hitler-jugendisták tapasztalatával felvértezve azonban könnyen megértette az 1940-es évek elejére: magyarságát nem mindenki ugyanígy gondolja. Mindenesetre a zuglói Abonyi utcában őt lezsidózó gyereknek beintette azt a bizonyost. Amikor pedig tizenhárom éves korától, sárga karszalaggal leventének kellett állnia, s az „igazi magyarok” nem akartak mellé sorakozni, mert szégyellték, elfogadta tőlük az egy-két pengőt, amit azért kapott: adja át a helyét. „Úgy voltam vele, az ő szégyenük ez, nem az enyém”. „Nem hiszek egy istenben, nem hiszek egy hazában... és főleg nem hiszek Magyarország feltámadásában...”, költötte át kissé a hiszekegyet.

A magyar kultúra Karl Pfeifernek ma sem Prohászka, hanem Kodály, Bartók, Tersánszky, Pilinszky, Ady. De Ady gond. „Tragikus, hogy ma is aktuálisak a publicisztikai írásai. Ausztriában nem mondhatnám el ugyanezt mondjuk Karl Krausról.”

Félárván, tizennégy évesen a kis Karl Pestről is ment tovább. Mert mennie kellett. Ekkor még nem űzték (bár tervezgették), inkább a cionista mozgalom, a Hasomer Hacair szólította Palesztinába. Abszurd filmbe illő vágókép lehetne, ahogy a „somerek” a Keleti pályaudvaron harsányan éneklik a Hatikvát, azaz A Reményt, a későbbi Izrael himnuszát, mire a fasiszta katonák haptákba vágják magukat, karjukat lendítve, és bizonyára úgy vélve: ez is valami fasiszta specialitás lehet.

Kibucélet következik a kemény fizikai munkával, narancsszürettel, a héber tanulásával. Majd a Palmach ellenálló mozgalma és az első, 1948-as arab–izraeli háború. Karl Pfeifernek persze, akinek életéről Zwischen allen Stühlen (Minden szék között) címmel film is készült, itt sincs maradása. Nincs elég munka a Szentföldön, a sorba álló állástalan családapák kinézik maguk közül a velük konkuráló fiúkat. Hányást moshat fel Haifában a tengeribeteg bevándorlókkal a kikötőbe érkezett hajón.

A huszonéves Karl megy tovább, ezúttal vissza Ausztriába. Könnyű azt mondani. Micsoda? Hazatérő vízum Ausztriába? – vonja fel szemöldökét a franciaországi osztrák konzul. Hiszen a visszatérés csak a Wehrmacht- és SS-katonáknak jár. Zsidóként persze a Hitler-birodalomról leválasztott, 1955-ig megszállási övezetekre oszlott Ausztriában sem könnyű. Mint korábban nyilatkozta, nem lehet Ausztriában zsidóként úgy élnie, hogy közben megtartsa emberi méltóságát. Egy zsidó özvegyasszony ráadásul személyes bosszúból ráfogja: amerikai kém. Ez a szovjet zónában nem a legjobb ajánlólevél. Mit tehet hát Karl Pfeifer? Nem ő lenne, ha maradna a babérjain. De innentől kezdve nagyban műveli a világpolgári létet: miután kitanulta a szállodaipar csínját-bínját, sorra veszi az országokat. Svájc, Anglia, Amerika következik, sőt egy hirtelen ötlettől vezérelve még egy új-zélandi kivándorlást is bevállal. Nem ismerhette jól saját magát: mi már mindezek után nem lepődünk meg rajta, hogy 1956 októbere éppen Budapesten találja. Igaz, 13-án innen is odébb áll... Tíz napon múlt, hogy ne itt érje a forradalom.

A magyar újságolvasók és tévénézők jól ismerhetik Karl Pfeifer kommentárjait a hazai médiából. Második szakmája évtizedek óta a fő hivatása, ha későn jött is. – Magyartudásomnak köszönhettem, hogy 51 éves koromban újságíró lettem. Egy bécsi ismerősöm megkért, hogy vigyek el egy orvosságot egy kutatóintézet titkárnőjének. Addig úgy éltem Pesten, mint Marci Hevesen, noha a rendszer maga nem tartozott a kedvenceim közé. Amikor a titkárnőmegkínált egy kávéval, beszédbe elegyedtek velem a kutatók. Majd egyikük, egy szociológus, mint kiderült, Földvári Tamás, félrehívott, és azt mondta: érdekel-e engem, hogy ha egy munkás a rendszernek nem tetsző véleményt fejt ki vidéken az állítólagos munkásállamról, akkor a rendőrség félholtra veri? Mondtam, persze hogy érdekel! – idézi fel a harmincnégy éves történetet. Innentől kezdve, először az Arbeiterzeitungban (Munkásújság) jelennek meg hazánkról az írásai (az első 650 schilling honoráriumért, mintegy 1300 akkori forintért). A mai napig jelen van a német nyelvű sajtóban. Interjúnkat történetesen a német független baloldali Jungle World számára készülő budapesti riportúttal kötötte össze.

Bár négyszer is kitiltják Magyarországról a szocializmus idején, Karl Pfeifer kihasználja pesti utakra a két főváros közelségét, no meg egyre kiterjedtebb kapcsolatait. Bécsben élő szociológus barátja, Zsille Zoltán révén megismerkedik Hegedűs Andrással, a kutatóvá lett egykori rákosista miniszterelnökkel, illetve értelmiségiekkel, a demokratikus ellenzék tagjaival is. Ma három baráti kapcsolatot emel ki: Ara-Kovács Attiláét, Gadó Györgyét és Dalos Györgyét.

Az „átkos” egy magyar diplomatája megvádolja, hogy Ausztriából Magyarországra akarja importálni az antiszemitizmust, amikor a tiszaeszlári per századik évfordulója alkalmából fogna magyarországi riportba. Nem kell azt importálni ide, érvel Pfeifer. A magyarok nagyon szépen számon tartják, milyen felekezetű családokba születtek a Rákosi–Gerő–Farkas–Révai négyesfogat tagjai, de ki tudja vajon felidézni, minek keresztelték Kádár Jánost? Mindenesetre az állambiztonsági irattárban százoldalas dossziéja áll össze, „ideológiai és politikai diverzió” miatt. Büszke rá. Elvégre ez komoly teljesítménynek hangzik. 1988-ban nem más fogadja Zsillével együtt a pesti pályaudvaron, mint a régóta általa is sokat bírált Orbán Viktor. (És Fodor Gábor.) A nyolcvanas évek elején hivatalosan is újságíró lesz: az osztrák zsidó közösség lapját, a Gemeindét szerkeszti. – Egyike voltam azoknak, akik újságíróként keményen bírálták Ausztriát és a néhai Bruno Kreisky kancellárt a szélsőjobboldalnak tett engedményeiért – állítja Pfeifer, akinek pár hónapja jelent meg könyve Bécsben Einmal Palästina und zurück: Ein jüdischer Lebensweg (Palesztina oda-vissza: egy zsidó életút) címmel. Mint mondja, felekezeti szerkesztőként arra vezeti vissza az osztrák katolikusokkal való jó kapcsolatát, hogy ő írt elsőként Ausztriában az 1980-as évek magyarországi katolikus szolgálatmegtagadókról. „Ez is cáfolja azt a két, ellenem felhozott vádat, hogy nem foglalkozom a szülőhazámmal, csak Magyarországgal, és itt sem foglalkoztat más, mint az antiszemitizmus helyzete”.

Utólag is indokoltnak tartja, amit a magyar liberálisokkal folytatott komoly vitáiban mindig is képviselt: az antiszemitizmus, a rasszizmus kemény törvényi szabályozását. „Mint elvet mondom, általánosságban: a szélsőjobboldallal semmiféle kompromisszumot nem szabad kötni.” Éppen azért, hogy mindenkinek csak akkor kelljen bárhonnan bárhová mennie, ha ő maga akar. Mint Karl Pfeifer teszi, 1945 óta legalábbis.

Névjegy

KARL PFEIFER 1928-ban született a Bécs melletti Badenben osztrák zsidó családban. Az 1938-as anschluss elől Magyarországra menekült, 1943-ban Palesztinába távozott. 1951-ben tért vissza Ausztriába.

Több országban élt, számos nyelven, köztük magyarul is jól beszél. 1979-től újságíró, később az osztrák zsidó közösség lapja, a Gemeinde szerkesztője.

1995-ös nyugdíjazását követően ma is rendszeresen publikál, előad, utazik.

Harmadik feleségével Bécsben él.