Állatorvos leszek! – válaszolta magabiztosan az osztályfőnöknek, a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre, tizennégy éves korában. A tanárnő meg is dorgálta, amiért nem az „illendően tétova” feltételes módban beszélt jövőbeni önmagáról, hanem határozottan és céltudatosan osztotta meg terveit. Akkoriban falta Molnár Gábor és Széchényi Zsigmond könyveit, és arról ábrándozott, hogy egyszer majd ő is zoológusként járja Brazília őserdeit. Az általános iskolai biológiatanára azonban felrázta az álmodozásból, hogy ugyan szép hivatás a zoológusé, de Magyarországon valami egyszerűbb szakma felől kellene közelíteni a gyermekkori álmokat. A Könyves Kálmán Gimnáziumban pedig arra hívta fel a figyelmét a biológiatanára, hogy egy sikeres felvételihez, legelébb a biológia jegyét kellene kijavítania.

Nos, ez utóbbi hamar meglett, miután elindult egy vetélkedőn, melyen Magyarország faunája és flórája volt a témakör, és annyira komolyan vette a felkészülést, hogy budapesti második lett. Azt mondja, máig ez az elszántság jellemzi, bármibe kezd. Az állatorvosi szakról kamasz fejjel döntött, és egy életre eljegyezte magát ezzel a hivatással. Az Állatorvosi Egyetemen is segítették a „szenvedélyei”, az akvarisztika termelte ugyanis a diáknak a zsebpénzt: szabadidejében díszhalakat szaporított. Ma is csodálatos akváriumok díszítik a rendelőjét, azt mondja, minden reggel pár percet meditál a vízben lassan eledelt kereső halakat nézegetve. De az akvárium olyankor is jó szolgálatot tesz, amikor egy gyerek figyelmét kell elterelni, mert a kiskutyája éppen injekciót kap.

Bár látszólag egyenes út vezetetett az állatorvosi hivatáshoz. A zenei pálya is kevésen múlt. Hároméves volt, amikor villamoson ültek a szüleivel, és egyik utastársuk, Weiner Leó zeneszerző felfigyelt a csengő gyermekhangra. Mondta is a mester a szülőknek, hogy a gyereknek abszolút hallása van, kár lenne nem képezni a hangját. Így aztán az újpesti fiúcska hosszú évekre elkötelezte magát a zongorával, a klarinéttal, majd később a kamaszkori népszerűség okán, a gitárral is.

Ám hiába szerette a zenét, az úttörőkórus mellett az állatvilág csodálata is lekötötte a kisfiút. Az akvarisztika például úgy kezdődött, hogy túravezető édesapja, aki minden hétvégén a természetbe kalauzolta a családot, megígérte neki egy vérvétel alkalmával, ha nem sír, akkor kap egy akváriumot. Kilencéves volt. A természetjárás során aztán egy másik készsége is fejlődött: mindent összegyűjtött a fák árnyékában, a bokrok és fűszálak tövében, ami mozgott. Amiről nem derült ki rögtön, hogy micsoda, arról könyveket bújva otthon derítette ki a tudnivalókat. Komoly állatmentőnek és gyűjtőnek mondhatta magát – zsenge kora ellenére. A beteg, sérült állatok hazacipelését soha nem tiltották a szülei. Volt az otthonukban a rovarokon és a hüllőkön túl, talált teknőc, beteg macska, árva sündisznó és vagy száztíz aranyhörcsög.

Hogy kerül egy pesti fiú a Tiszazugba? Az egyetem elvégzése után állásokat böngészett és meglátta, hogy a nagyrévi Tiszazug Termelőszövetkezet állatorvost keres. A bátyja, aki szintén állatorvos lett, akkor már a közeli Cibakházán dolgozott. Felült a Verhovinájára és négyórai motorozás után megérkezett a településre. Ott életében először járt, de lenyűgözték a lehetőségek. Gyorsan döntött, mert ráadásul tisztességes kezdő fizetést és szolgálati lakást is ajánlottak. Ami nem mellesleg a tiszakürti arborétum kertszomszédságában helyezkedett el. Óriási volt az állatállomány. A tiszainokai melléküzemággal együtt két tehenészetük volt, üszőtelepük, hízóbikák, sertéstelep száz anyakocával és kétezer birka. Volt dolga rendesen a kezdő állatorvosnak, de ma is sikerként könyveli el, hogy a szövetkezet „hármas mentes” volt. A kifejezés annyit jelent, hogy a legrettegettebb fertőző betegségek közül egy sem ütötte fel a fejét a telepen.

Boross Gábor az eldugott, tiszazugi településen ismerte meg majdani apósát, a járási főállatorvost és rajta keresztül későbbi feleségét, három gyermeke édesanyját. Azt mondja, utólag sem bánta meg, hogy pesti fiú létére merészen vidéken téeszállatorvosként kezdett. Apósa aztán rábeszélte, menjen ki körzetbe. Igaz, a fizetése kevesebb lesz, de ha keményen dolgozik, megtalálja a számítását. A nyolcvanas években 6,70 volt egy sertés beoltása, 15,30 egy hízó bikáé, mert úgy voltak a körzeti állatorvossal a rendeletalkotók, mint a pincérrel vagy a benzinkutassal: majd a hálapénzből, a jattból megtoldják a sovány fizetésüket. Ő is úgy gondolta, ha sokat dolgozik, tud majd rendesen keresni.

A pénzkereset terén azért érték meglepetések, mert soha nem fogadott el hálapénzt. Az állatok oltását a körzeten belül miniszteri rendelet szabályozta. Aztán egy nagyrévi parasztbácsi egyszer leült vele „komolyan” beszélgetni, s elmondta: nem szeretik a helyiek a pesti állatorvost, mert megsérti őket, hiszen még húsz fillért is képes visszaadni. Pedig szeretnek az emberek hálálkodni, ha valami jó történik velük. És az állatok, főleg a haszonállatok, a parasztembernél nagy becsben vannak. Sokszor többet is hajlandóak rájuk áldozni, mint saját magukra. Így tehát ha kivágják azt a húsz forintot, a doktor úr ne kotorásszon a filléres zsebében pironkodva, hanem köszönje meg szépen és tegye el. A békesség érdekében attól fogva mindig lefelé „kerekítette” a kezelési díjat Boross Gábor, ami így „jattal” együtt adta ki a pontos összeget.

A kisállatgyógyászat más kérdés. A hobbiállatoknak nincs akkora kultusza ebben a hátrányos helyzetű kistérségben, mint a haszonállatoknak. Az embereknek meg pénzük nincs arra, hogy a kedvenceiket komolyabb ellátásban, ne adj isten költséges műtétekben részesítsék. Ezért Boross doktor néha ráfizet. Saját költségén is operált már szenvedő állatot. De féregtelenített, bolhamentesített gyerekek által talált és befogadott kutyakölyköt nevelési céllal. Azt mondja, a mai napig küldetésének tartja, hogy az embereket közelebb vigye a természethez. Az állattartást egy gyermekes családban pedig alapvetőnek tartja: a gyerek a gondoskodást egy kisállaton keresztül tanulja meg.

Boross Gábor számára nincs lehetetlen. Szökdösős, kerítésre rendszeresen felakadó komisz kutyától kezdve, a szaporodási nagyzási hóbortban szenvedő macskáig, bármivel lehet zavarni, szinte év- és napszaktól függetlenül. A doktor urat szinte kézről kézre adják a környékbeli kutyások. Pedig nem keresi a népszerűséget, halk szavú, visszafogott ember. Hírét nem a társasági elismertségnek, hanem a szakmai alázatnak köszönheti.

Néha vannak megható pillanatok. Amikor egy idős bácsi a tízéves, méhgyulladásos kutyáját operáltatta egy kicsiny településen, ahol a polgármester asszisztált a „haldokló” kutya mellett küzdő orvosnak. A kutya, köszöni szépen, azóta is jól van, a gazdi pedig rendszeresen beszámol telefonon a kedvenc állapotáról.

Akadnak bosszúságok is. Leginkább a képmutató állatvédőket nem szereti, akik állatmentés címén értékes haszonállatokat rekvirálnak. Szervezetten, gyakran rendőrrel jelennek meg – például lovakért. A megszeppent állattartó meg gyakran a saját jogait sem ismeri. Azért a velük való „csatában” is volt sikerélménye. Soványnak találták egy tanyasi öregember lovait az állatvédők. Kihívták a hatósági állatorvost, de nem tudták, hogy lelkiismeretes, az állatot a gazdája környezetében értelmező orvossal kell megmérkőzniük. Boross Gábor megvizsgálta, s jókedvű, virgonc, a gazdájával szinte „beszélő viszonyban” lévő lovat talált. Megnézte, van-e takarmánya, vize a jószágnak, s elhajtotta a foglalási éhségtől odahajszolt idegeneket. A rá jellemző csöndes elhatározottsággal, s mindössze két szóval. Nincs állatkínzás.

Névjegy

DR. BOROSS GÁBOR 1957-ben született Budapesten.

A Komjáth Aladár utcai zenei általános iskolába járt, majd a Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett biológia tagozaton. 1981-ben szerzett diplomát az Állatorvostudományi Egyetemen, azóta Tiszazugban él. Előbb a nagyrévi téeszben dolgozott, 1984-től hatósági állatorvos Tiszakürtön. Felesége Szirom Marianna földrajz szakos tanár.

Három felnőtt gyermekük van. Hobbija az akvarisztika, a horgászat és a természetfotózás.