A Metallica már erősen progresszívnek számított, sehogyan sem illett a képbe egy olyan zenekar, amelyik az éppen divatba jövő zúzós-zakatolós zenébe a hardcore alapok mellé jól hallhatóan rapszerű elemeket is integrál. Az Anthraxnek viszont bejött a dolog: az utóbbi években a Big Four (négy nagy) egyikeként, mint a thrash metal „alapító atyái” turnéztak a Metallica, a Megadeth és a Slayer társaságában, legújabban pedig az Iron Maiden előtt kezdenek, és egyáltalán nem minden helyszínen a britek számítanak a nagyobb névnek.

Az Anthrax kemény, következetes munkával a tízmilliós zenekarok közé küzdötte fel magát (ez tízmilliós nagyságrendű eladott lemezt jelent, amiből már szépen meg lehet élni). Innen nagyon nehéz a százmilliósok klubjába belépni. Az Anthrax annyira más utat járt, mint a többiek, hogy tulajdonképpen a tízmilliós szint is kisebb csodának tekinthető. Ők az egyetlen keleti parti csapat a nagy amerikai bandák között: a thrash tipikusan nyugati parti zene, szinte az összes mérvadó zenekar San Franciscóból és Los Angelesből jött.

Az Anthrax viszont New York-i, és ez sokkal nagyobb hendikep, mint a rapes beütések vagy a baseballsapka. Épp úgy 1981-ben indultak, mint a Metallica és a Slayer is. Ugyan rengeteget zenéltek az öbölmentiekkel – az egész műfajt gyakran Bay Area Thrashként említik, San Francisco tengerparti negyedére utalva, ahol harminc éve akkora volt a tehetséges metálzenészek sűrűsége, mint a riói strandokon a potenciális focicsillagoké –, valahogy sosem voltak igazán benne a vérkeringésben.

Mégis hozzájuk köthető a stílus: a thrash szót (ami voltaképpen nem jelző, hanem ige, eredeti jelentése: üt, ver, csapkod) zenei összefüggésben a brit Kerrang Magazine újságírója, Malcolm Dome írta le először 1984-ben, és a thrash metal kifejezés is tőle származik: a névadást bevallottan a Metal Thrashing Mad című Anthrax-szám inspirálta. Történelmet azonban nem a névvel, hanem a zenével írtak: a hardcore-os, kicsit hiphopos metálból közepesen – illetve a keleti parton nagyon – sikeres műfaj lett a műfajon belül, az Anthrax pedig az Among the Living (1987), illetve a State of Euphoria (1988) albumok révén világsztárrá vált.

A befutást ugyanannak a Jon Zazulának köszönhetik, aki a Metallicát is felfedezte, és a módszer is ugyanaz volt: az iparági berkekben guruként tisztelt, biztos ítéletű producer a „névtelen” Anthraxet felrakta egy válogatáslemezre, s ezzel évekre teleírta a fiúk koncertnaptárát.

Az anthrax a lépfene nevű, garantáltan halálos fertőző betegség angol elnevezése. Azért választották, mert „kellőképpen gonosz”, szerintük pontosan leírja a zenét, amit játszanak. Sajátos logójukat – amit az 1980-as évek második felében milliók hordtak a hátukon – ők maguk tervezték, és azóta is nagyon adnak a külsőségekre: dizájnfronton eleinte a hair metal style-t ötvözték rapkiegészítőkkel (térdnadrág, kosárlabdacipő és sildes fejfedők), majd behozták a kopasz/szakállas figurát.

A világot pedig a gitáros Scott Ian ajándékozta meg azzal a korszakos felismeréssel, hogy a fejrázáshoz nincs szükség hajra. Írtak néhány olyan számot, amelyeket hallomásból mindenki ismer, aki valaha elmerészkedett már a Scorpions–Deep Purple-vonalon túlra (Indians, I Am The Law, Among The Living, Antisocial). Azon ritka metálegyüttesek közé tartoznak, amelyek az ezredforduló után is tudtak jó lemezeket csinálni. Életükbe a tíz stúdióalbum mellé számos tagcsere, a műfaj határain túlnyúló fúziós kísérlet is belefért. Ilyen őrült zenét sem szomorúan, sem komolykodva nem lehet játszani. Ha csak feleolyan energikusak lesznek jövő szerdán a Budapest Parkban, mint – még egy másik felállásban – 2004-ben a Szigeten, a közönség garantáltan jól fog szórakozni: az Anthrax talán az egyedüli csapat a műfajban, amelyik magától értetődőnek tekinti, hogy ez a muzsika is a szórakoztatóiparhoz tartozik.