Halálos szerelmek
Takács Gáborral beszélgetve megtudtuk: a kiadványhoz hét évig gyűjtötte az adatokat, az információtömeget két és fél év alatt rendezte könyv alakba. A lexikon hozzávetőleg 2400 gyűjtővel ismerteti meg az olvasót, emellett van benne vagy kétszáz fotó (portré, karikatúra és enteriőrfelvétel), valamint húsz életrajzi esszé – az írásokat Molnos Péternek köszönhetjük. A kézikönyv mindezzel együtt csak a kezdet. A galéria a kötet alapján kutatási programot indít, hogy „végre itthon és külföldön is méltó helyre kerüljön a rendkívüli hagyományokkal és értékekkel bíró magyarországi műgyűjtés”.
A közgazdász végzettséggel is rendelkező, a műtárgypiaccal egyaránt foglalkozó szerző elmondta, hogy a hatás máris érzékelhető: több olyan gyűjtő jelentkezett náluk azzal, hogy ha lenne folytatás, szívesen közreműködne, noha eddig „rejtőzködő” életmódot folytatott. Vagyis soha nem publikált, mi több, eleddig egyetlen publikációban sem szerepelt, tehát a lexikonban sincs nyoma. Ez a bujkálás egyébként jellemző nálunk, Takács úgy saccolja, hogy a hozzávetőleg három-négyszáz komolyabb műgyűjtőnek legalább a kétharmada igyekszik árnyékban maradni; ennek számos oka lehet a betöréstől való félelemtől a magánélet intimitásának megőrzéséig.
A magyar műgyűjtés fénykora nagyjából a dualizmus korával esett egybe, de mint a cím is jelzi, a kezdetei jóval korábbiak. Az első nagy figura mindenképpen a XVIII–XIX. század fordulóján élt Esterházy Miklós herceg volt. A hozzávetőleg ezer festményből és több tízezer grafikából álló kollekciója a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának törzsanyaga. Gyűjtőszenvedély: esetében a kifejezés különösen találó, visszaemlékezések szerint halálosan bele tudott szeretni egy-egy műbe, akárha szerelemre gerjedt volna. Egy levelében így írt itáliai ügynökének: „Vegye meg nekem ezt a képet, amely nélkül, úgy érzem, nem élhetek.” A kiemelkedő korai gyűjtők között több főpapot is talált a lexikon szerzője, közül mindenekelőtt Pyrker János László egri érseket emelte ki.
Pyrker azt tervezte, hogy a (ma is óriási jelentőségű) kollekcióját felhasználva múzeumot nyit a városban, ám összeveszett a helyi potentátokkal, és a gyűjteményt a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozta – nem egy helyi sikertörténet. A másik nagyság, a XIX. század második felében tevékenykedő Ipolyi Arnold szintén főpap volt (püspök), az első padláskutató, egyúttal az első, akinek a tárgyalkotó népművészet is bekerült a portfóliójába, a harmadik Simor János esztergomi prímás, az esztergomi Keresztény Múzeum alapítója.
Polgárokról is meg kell emlékezni természetesen, például Jankovich Miklósról (1772–1846), aki mindenekelőtt a magyar történelemhez és kultúrához kötődő tárgyakat igyekezett összeszedni (kincseit ugyancsak a Nemzeti Múzeum őrzi), ennek ellenére volt egy bizánci vízöntő edénye, amelyről csak a múlt század második felében derült ki, hogy historizáló utánérzés; a legjobb szemű gyűjtők is mellényúlnak néha, sőt e szerint a legjobb szemű muzeológusok is. Takács Gábor a huszadik századból elsőként a hajdan legnagyobbnak számító magyar gyűjtemény tulajdonosát, Nemes Marcellt emelte ki kérésünkre, aztán a Csontváryt furcsa körülmények közepette felfedező Gerlóczy Gedeont, majd a tápiószelei kúriát lakó, középnemes Blaskovich családot.
Az ő gyűjteményük úgy élte túl Rákosit (és látható ma is), hogy a családfőnek sikerült elintéznie, nyilvánítsák múzeummá az épületet, és annak hadd legyen ő az igazgatója. De hamár belekevertük a politikát: a lexikonban Kádár János és Aczél György neve is felbukkan. Az MSZMP néhai főtitkára az 1993-as hagyatéki árverés tanúsága szerint főleg Szőnyit és Bernáth Aurélt szerette (az értékelhető alkotók közül), Aczél az ókorért (is) rajongott. Ami a ma is élő és viruló gyűjtőket illeti, Takács mások mellett a galerista Kieselbach Tamásra, a páratlan ékszerkollekciójáért irigyelt Spengler Katalinra, a bankár és pénzügyi szakember Kovács Gáborra, valamint az ugyancsak pénzügyi guruként ismert Jaksity Györgyre hívta fel figyelmünket. Azt azért megjegyezve, hogy a kortárs festmények százait birtokló Jaksity úgy nyilatkozott: egyáltalán nem tartja magát műgyűjtőnek.
