Hősünk Kecskeméten érettségizett, majd a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar–orosz szakára járt, ahol bőségesen megtapasztalta azt az ideológiai gyanakvást, ellenérzést, amely azért vette őt körül, mert a piaristáknál végezte a középiskolát. Később megtapasztalta, milyen az, amikor az ember egyfelől főiskolás a szocializmusban, másfelől egy önszerveződő, a biblia tanításait napi gyakorlattá alakító, szűk vallási közösség tagjaként él, harmadrészt egy amatőr színtársulatban, a hatalom által nem túlságosan kedvelt darabokban csupaszítja le a lelkét. Budapesten kezdett tanítani, de néhány hónap múlva behívták katonának a szolnoki laktanyába.

Ott pedig leendő „mélységi felderítőként” azt tapasztalta meg, milyen a legendás Furkó Kálmán kiképzésén részt venni (a históriás énekek szerint Furkónál egyszerűbb feladatnak számított a víz alatti menetgyakorlat…), és megtapasztalta azt is, milyen érzés ejtőernyővel ugrani. Noha a szakállas viccet ő is ismerte, mely szerint: „ép ember, ép gépből, ép ésszel nem ugrik ki”, ő mégis megtette néhányszor. Azt mondja, egyfajta Isten-élmény először kilódulni a semmibe, és igencsak elgondolkodtató olyan ejtőernyővel teljesíteni a feladatot, amellyel előzőleg egy társa életét veszítette… A kiképzés után nem sokkal már a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Rottenbiller utcai részlegében találjuk, ahol 1981 és 1991 között dolgozott, leghosszabban vezetőként. Erről a könyvtárról ma már ugyancsak legendák keringenek.

Unikális gyűjteményéről, amely dzsessz-, blues-, valamint progresszívrock-lemezekből, és az 1980-as évek kalózfelvételeken, kazettákon kallódó hazai underground felvételeiből állt. Arról, hogy a könyvtár miképpen kínált otthont a szociálisan hátrányos helyzetű embereknek. És legendák azokról a sorsfordító eseményekről, amelyek Kály-Kullai vezetése alatt történtek a könyvtárban. A rendszerváltozást megelőző időkben, a magukat pártként definiáló társaságok találkozóiról, az ellenzéki kerekasztal összejöveteleiről, a szociális munkások hazai egyesületének megalakulásáról, és arról, hogy ott találkoztak először tágabb körben a kábítószeresek problémáival foglalkozó szakemberek.

Utóbbinak persze előzménye is volt. 1984-ben lehetőség adódott arra, hogy Kály-Kullai Károly a könyvtárvezetői munka mellett részt vegyen egy átfogó egészségkultúra-kutatásban. Interjúkat kellett készítenie kábítószerfüggőkkel is, akik az akkori hivatalos tömegtájékoztatásban leginkább furcsa, szűrt fényben, politikai dörgedelmekkel összemaszatolt, távoli valóságban jelentek meg. A Nyírő Gyula kórházban kezdte, ott, ahol a „nem létező” drogfüggők álmodták mindennapjaikat. Megismerte ezeket az álmokat, „mélységi felderítő” lett megint. Kiderült: a drogfüggők számára fontos beszélgetések voltak ezek, végre azt érezték, valaki kíváncsi a problémáikra. Kály-Kullai számára rövidesen tudatosodott, nem csupán interjúkat készít egy felméréshez, hanem már egyfajta segítői munkát végez.

Amely leghatásosabban akkor működik, ha létrejön a segítő és a segített kultúrájának valamiféle szintézise. Amikor tehát egy beteg saját érzéseit úgy jellemzi, mintha azok egy Edgar Allen Poe-novellában gyökereznének, jó, ha a segítő ismeri az írót, annak világát. És amikor egy másik beteg csapnivalónak vélt anyaságán kínlódva, abból a drogokhoz menekülve, csak egy reneszánsz festményeket tartalmazó album Mária és a kis Jézus képeinek láttán nyílik meg, akkor pedig ezt a kulturális kapcsot kell használni. Ha meg a rockzene a kapocs, akkor meg azt. Utóbbi akkor kapott jelentőséget, amikor az interjúsorozat után az alanyok egy csoportja mind gyakrabban kereste fel Kály-Kullai Károlyt a Rottenbiller utcai könyvtárban, ahol a lemezgyűjteménynek köszönhetően szólhatott a Rolling Stones, Hendrix, Janis Joplin.

Vagy a nyolcvanas évek hazai underground zenéje, amely metsző hitelességgel beszélt a fiatalok érzéseiről, problémáiról, amely olykor a kábítószerek felé vezette őket. A drogfüggők számára Kály-Kullai segítő lett, barát, lelki társ. Amikor négy-ötéves kisfiát kérdezték, hogy mivel foglalkozik az édesapja, azt válaszolta: „Olyan embereket szeret, akiket kiskorukban fapapuccsal vertek”. Kály-Kullai Károly életét lassan körbefonták a kisiklott sorsok, ellepték a drog, a bűn segítségre váró napszámosai. Egy idő után gondolatai csordultig teltek a feldolgozásra váró problémákkal, ezért elhatározta, a hétvégeket megtartja magának, a családjának. Egyik vasárnap a Moszkva téren sétált feleségével és három kisgyerekével, amikor szembe jött néhány fiú abból a bandából, melynek tagjai a könyvtárba jártak segítő foglalkozásaira.

Napszemüvegben, szemmel láthatóan nem a legjobb állapotban. De nem kezdtek problémákat zúdítani rájuk, sőt. Levették a napszemüvegeket, udvariasan bemutatkoztak, leguggoltak a gyerekekhez, mókáztak velük, majd mosolyogva elköszöntek, és tovább sétáltak. Kály-Kullai Károly akkor érezte először, bízhat abban a kapcsolatban, amely közte és a drogfüggők között létrejött. Úgy gondolta: valamit talán jól csinált. Egy idő után viszont azt is érezte, szaktudást kell szereznie a segítő munkához. Ez a hivatás épp csak körvonalazódott, azokban az években orvosok, pszichiáterek és egyházi segítők foglalkoztak a drogosokkal. Kály-Kullai Károly az Orvostovábbképző Intézet speciális tanfolyamán ismerkedett meg mélyebben a narkológiával. A rendszerváltást követően a segítő munka a könyvtárból átköltözött a Sziget Ifjúsági Segítő Szolgálatba, amit ma Sziget Droginformációs Alapítványnak hívnak.

Különféle fórumokon már ő is oktatja a kábítószeresekkel foglalkozó szakembereket, a kábítószer-fogyasztás visszaszorítására születő állami stratégiák kidolgozásában vesz részt. Évekig forgatott filmet a drogfüggők hozzátartozóikról, hogy kiderüljön: a probléma csak velük közösen oldható meg. Droginformációs tájékoztató füzeteket szerkeszt. Néha magasabb szakpolitikusi pozíciókat kínálnak neki, ő azonban köszöni, marad inkább a földön. Azok között, akiknek napi gyakorisággal kell segítenie. Gyakran kérdezik tőle, kipróbálta-e a kábítószert. Azt mondja, nincs rá szüksége, mert annyi karcos, párás és perzselő részletet alighanem senki sem hallott a drogosok belső élményeiről, mint ő. Előtte már szerek nélkül sincs titok.

Az évek során a vallás tapintatosan épült be segítő munkájába. Főként, mert rendre kiderül: a függők nem is a kábítószert keresik, hanem egy spirituális, belső élményt. Konferenciát szervezett a drogproblémákkal kapcsolatban, amelyen, a katolikusok, a reformátusok, az izraeliták, a mohamedánok, a Krisna-tudatú hívők és a zen buddhisták képviselői vettek részt. Azt mondja, szép volt együtt látni az Isten-keresőket, akik a drogfüggőség problémáira is választ keresnek – együtt. Kály-Kullai Károly sok drogfüggőt visszasegített az életbe. És sokat elveszített. Például Dokit, az utolsó hippit. Aki művelt volt, szelíd és szabad. Aki egész évben azért kéregetett, hogy legyen pénze drogra, de főleg azért, hogy minden évben egy hétre a Normafa melletti szállodában béreljen szobát, és kedvesével úgy éljen, mint egy álruhás király. Aki halála előtt összes értékét rábízta Kály-Kullaira: egy karkötőt, egy romos légvédelmi szirénát és egy csepp alakú 40 wattos villanykörtét, amit negyvenedik születésnapjára kapott valakitől. És akinek a hamvait a temetési szertartás után egy gyönyörű, fekete miniszoknyás nő vitte el ringó csípővel. Magányosan, a Normafa felé.

Névjegy

Kály-Kullai Károly 1954-ben született Kecskeméten. Tanár, mentálhigiénikus, szupervisor, coach. A Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar–orosz szakát végezte el, később az Orvostovábbképző Egyetem narkológiai speciális tanfolyamát. Tanított, volt könyvtárvezető, később a VII. kerületi önkormányzat Sziget Ifjúsági Segítő Szolgálatának intézményvezetője, 1996 óta a Sziget Droginformációs Alapítvány ügyvezetője. A drogfüggőségről több könyvet írt, dolgozott a Kábítószerügyi Tárcaközi Bizottság több munkacsoportjában, a Magyar Katolikus Püspöki Kar delegáltjaként vett részt az 1997-es vatikáni drogkonferencián, számos kábítószer-megelőzési munkacsoport munkatársa.

FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN