S mielőtt az olvasó azt hinné, hogy a konyhában beszélgettünk volna a krumplifőzés rejtelmeiről, nem árt gyorsan elárulni: a bevezetőben említett példa csupán azt szemlélteti, hogy olykor milyen banális, hétköznapi kérdések vezetnek el egy-egy fontos technikai újdonság megjelenéséig.

Márpedig az analitikus vegyészként tavaly diplomát szerzett Gombár Melinda nevéhez máris egy fontos újítás köthető: kifejlesztett egy számítógépes panellel vezérelhető, LED-es fényforrással működő eszközt, amely már bekerült az egyetemi oktatásba is. Jelenleg egyetemisták használják méréseik, kutatásaik során.

E berendezést fotoreaktornak hívják, s nagyon leegyszerűsítve azt mérik vele a fotokémikus kutatók, hogy az egyes anyagok miképpen reagálnak a fényenergiára. S hogy ennek miért van jelentősége mindannyiunk számára? Azért, mert a fotokémikusok egyebek mellett a napenergia működésének szakértői, és mondani sem kell, napjainkra mennyire felértékelődött az alternatív energiaforrások, energiahordozók kutatása.

Nem véletlen, hogy Gombár Melinda újítása komoly nemzetközi sikert aratott: az általa kifejlesztett fotokémiai eszközzel ezer eurót nyert a hollandiai Avantestől, a cég a világ egyik vezető társasága a száloptikák és spektrométerek fejlesztésében, gyártásában.

A díjazott fotoreaktorról Ősz Katalin egyetemi adjunktus, a Debreceni Egyetem oktatója, Melinda volt témavezetője azt mondta: a piacon beszerezhető fotoreaktorok eléggé drágák, a használatuk pedig költséges az energiafogyasztásuk miatt. Ezzel szemben a fiatal doktorandusz eszköze – annak LED-es fényforrása miatt – igen takarékos. Ami az energiagazdálkodásban nem utolsó szempont.

Amikor az egyetemen először találkoztam Gombár Melindával, majd meghallgattam tudományos szakszerűséggel előadott magyarázatait a munkájáról, magamban biztosra vettem, hogy kémiai érdeklődését otthonról hozta. Gondoltam, nyilván tanárok, kémikusok a szülei, akik lányukat már korán az egyetemi világ felé terelték. Azután Melinda elárulta: igazából ma sem tudja, hogy miért is lett vegyész, de az biztos, hogy a családja ebben nem játszott döntő szerepet. Édesapja ugyanis kőműves, édesanyja pedig pékségben dolgozik.

– A mai napig nem tudom, mikor és miért döntöttem a kémia mellett – mondta Melinda. – Igazság szerint az utolsó pillanatban adtam be a jelentkezésemet kémia szakra. Egyébként anyukám már akkor is féltett, amikor még csak a gimnáziumba jelentkeztem. Azt kérdezte rémülten: „mi lesz veled szakma nélkül?”

A szülői féltés ellenére nem bánta meg a pályaválasztást, mert – mint fogalmazott – a kémia annyira logikus tudomány, hogy neki soha nem okozott komolyabb erőfeszítést a tanulás. Szerinte a munkája is roppant egyszerű: egy analitikus vegyész különböző anyagok műszeres elemzését végzi, lényegében tehát arra az egyszerű kérdésre keresi a választ, hogy „micsoda a micsoda, és pontosan mennyi az a micsoda”.

Laikus lévén a vegyészetben, erről nekem rögtön a pénz jutott az eszembe. Megkérdeztem Melindától, mire költötte azt a bizonyos ezer eurót, amelyet az újításért kapott. Mint kiderült, nem szórakozásra, hanem a tanulmányaira. A díj nagy része már elfogyott: a diákhitel törlesztésére ment. S hogy a cikk elején említett „krumplikérdés” se maradjon megválaszolatlanul, elárulom: Melinda az egyetemen felvetette a főzés közben eszébe jutott tudományos kérdést. Megtudta, hogy bizony őelőtte már sok más tudós is eltűnődött az „elsózott krumpli rejtélyén”, sőt már régen meg is oldották a problémát. Igaz, nem kaptak érte ezer eurót.