Mindössze kétéves volt, amikor gyász borult a családra. Négy és fél éves nővére egy orvosi műhiba következtében meghalt, és a veszteséget a szülők soha nem tudták feldolgozni. Attól kezdve Tamást a széltől is óvták, haját hosszúra növesztették, mint egy kislánynak. Később édesanyja minden délután kézen fogta, mentek a temetőbe. A szomorú monotóniának az anyai nagymama vetett véget. Vitte magával az unokáját mindenhová. Tamás imádta a piacot, de a főzés még ennél is jobban érdekelte. Sámlin állva kotyvasztotta a karamellt, keverte a rántást. A nagymama fantasztikus konyhát vitt, receptkönyv is maradt utána.

Mint a legtöbb magányos gyerek, Tamás is szívesen rajzolt. Szerette a színeket, a formákat, a ceruza és a papír illatát. Az iskolában azonban kiderült, hogy mindent rosszul csinál, tanára az ő munkáin mutatta be, mit hogyan nem szabad lerajzolni. Ötödikes volt, amikor a család elköltözött, és Tamás iskolát váltott.

Új rajztanára, a kiváló pedagógus, Bakonyi Mihály azonnal felismerte tehetségét. Attól kezdve a rajzolás töltötte be a napjait, fel is vették a Képzőművészeti Gimnáziumba, végül mégse járhatott oda. Szülei mérnöknek szánták. Tamás nem ellenkezett, komolyan készült az építészpályára, a döntő pillanatban mégis szembeszállt a szülői akarattal.

Akkor már nem érdekelte semmi más, csak az ecset és a vászon. Fáradhatatlanul járt a Dési Huber Istvánról elnevezett képzőművészeti kör rajzóráira. Közben rendszeresen dolgozott édesapja kerámiaműhelyében, és ikonokat festett, hogy legyen pénze festékre, meg amire kell. Harmadszori próbálkozásra jutott be a főiskolára, és még ugyanabban az évben megnősült. Felesége ugyanoda járt, a tanintézettől kapott négyezer forintos esküvői támogatás alapozta meg közös életüket.

Ma is vallja, hogy élete legfelszabadultabb időszaka volt a főiskolán eltöltött hét év. Igaz, a mesterével, Kokas Ignáccal sehogy sem találták meg a közös hangot, cserébe viszont élvezte az idős mester, Kádár György pártfogását, később pedig Z. Gács György atyai barátságát. Z. Gács igazi, európai gondolkodóként a legkiválóbb művészekkel ápolt barátságot.

Vacsoráin, ahová Tamást is rendszeresen meghívta, még Victor Vasarely és az Egyesült Államokban élő Kepes György is megfordult.

Trombitás Tamás nem fért bele egyik hivatalos kategóriába sem: a festők inkább szobrásznak, a szobrászok inkább festőnek tartották. A mesterképzőt Blaski János tanítványaként végezte el. Blaski szenzációs mester volt, Tamás ma is nagy tisztelettel gondol rá. Akkoriban kezdett plasztikákat, reliefeket, monokróm képeket készíteni, és Blaski hagyta, hogy megkeresse a neki legmegfelelőbb kifejezési formát. Imádta az óriási elemeket, a furcsa, szokatlan hatású objekteket, de a betűk is lenyűgözték. Szenvedélyesen kutatta az évezredek alatt kialakult írásokat, úgy érezte, a kalligráfia az emberi gondolat rezdüléseit követi. Később megalkotta saját ábécéjét, ez lett az ő különleges nyelve. Megszülettek az olvasható képek, elsőként az Ómagyar Mária-siralom. Mostanában kisebb akvarelleket készít, de az alapelvek nem változtak. A különleges képek ma is titkos üzenetek hordozói.

Kezdő képzőművészként nem könnyű megélni, ezért Tamás néhány barátjával létrehozott egy kis grafikai műhelyt. Plakátokat terveztek és sokszorosítottak, így telt két hét a hónapból, a másik kettő megmaradt az elmélyült alkotás számára.

Lehetőség többször adódott volna, mégsem akarta elhagyni az országot. Amikor felesége és kislánya Németországba költözött, Tamás Dunaújvárosban vágott bele hatalmas acélszobrok készítésébe. Szerencsére akkor már gyakoriak voltak a külföldi meghívások, így kislányától nem kellett teljesen elszakadnia. Lassan, de biztosan jöttek a sikerek. Önálló és csoportos kiállítások itthon és Európában, előadások és tanítás mindenfelé a kontinensen. Idővel megjelentek a külföldi galériások is egy-egy képért.

Nagyszerű alkotóházak, romantikus művészotthonok vendége lett Európa-szerte. Ő is vidéki műteremre vágyott.

A házat két év keresgélés után találta meg Szentbékkállán. Rengeteget dolgozott, élvezte a falusi emberek nyitottságát, és mindig elfogadta, ha megkínálták egy-egy pohár helyi borral. Így kezdődött Trombitás Tamás második élete.

Rádöbbent, hogy a Káli-medence az ország egyik legkiválóbb bortermő vidéke, az öregek pedig ismerték a jó bor titkát. Csakhogy a régi gazdák elmentek anélkül, hogy tudásukat átadták volna a következő nemzedéknek. A bor már nem volt a régi, de Tamás hitt abban, hogy megtalálja azt a bizonyos ízt. Elsőre kudarcot vallott. Tanulni kezdett. Addig tanult, míg a pincében nem maradt egyetlen régi hordó, az ültetvényen egyetlen régi szőlőtőke sem. Új hordók jöttek, támfalak épültek, új telepítés kezdődött, majd néhány idősebb ültetvény felvásárlása –mert jó kezekben az öreg szőlő adja a legszebb bort. Amikor végre felfedezte saját borában, amit keresett, a pillanat felért egy jó szobor befejezésével. Azóta sokkal kevesebbet fest, a Trombitás Borház üde – egyszerre gyümölcsös és ásványos – borai viszont kivívták a szakma és a fogyasztók elismerését. A zarándokok egymásnak adják a kilincset. A pince felköltözött a hegyre, Szentbékkálla legszebb pontjára, egy öreg présházba.

Ha lenne jó művészeti közélet ebben az országban, biztosan sokkal többet festene, mondja. De most a borra kell figyelni, most abban leli örömét igazán. Ha valaki elismerően nyilatkozik a féltő gonddal készített chardonnay-ról, zweigeltről, az legalább olyan fontos, mint amikor méltatják a bécsi Albertinában, a berlini Modern Képtárban vagy a linzi Lentos Múzeumban kiállított munkáit.

Kiállítást ma évente egyet vállal. Általában külföldön, ahol nem kell kompromisszumokat kötnie. A tágas, festékszagú műterem ilyenkor megtelik élettel. Tamás fest, néha kortyol egyet a saját borából, a nap végén pedig főz valami jó vacsorát. Neki a főzés is alkotás. A műteremház konyhája majdnem olyan, mint nagyanyjáé volt valaha; az ételek kicsit mások, de a mozdulatokat gyerekkorától őrzi magában. Ahogyan a festék és a papír illatát, úgy szereti a jó ízeket is, ezért döntött úgy nemrég, hogy kocsmát nyit a Káli-medencében. Kockás abrosz, kiváló helyi bor, házi koszt és hagyományos vendégszeretet. Nem híve a hamis vidéki nosztalgiának, de úgy véli, a Balaton-felvidék tényleg egyedülálló környezet.

Trombitás Tamás mindig megtalálja a neki legmegfelelőbb kifejezési formát. Most éppen borkészítő és vendéglátó. Pillanatnyilag ez az útja. Talán a képeihez, a szobraihoz is visszatér majd egyszer. Ha majd olyan lesz a világ.

Névjegy

TROMBITÁS TAMÁS 1952-ben született Budapesten. 1978-ban diplomázott festő szakon a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. 1988 és 1996 között a Magyar Iparművészeti Egyetem tanára. Művei több fontos egyéni és csoportos kiállításon szerepelnek, munkája elismeréseként jelentős művészeti ösztöndíjakat kap. 1982-ben elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat, 2003-ban Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. 1987-ben vásárolta meg első szőlőterületeit a Káli-medencében, 1997-ben Szentbékkállára költözött, és saját borok készítésébe kezdett. 2005-ben nyitotta meg kapuit a borturisták előtt az Inkey báró régi pincéjében kialakított Trombitás Borház.