Kadarka tarkabarka
Leginkább jó halászlé mellé szeretem. Meg bele. Merthogy halászlé – bográcsban, passzírozva! – kadarkával átfőzve jut el a „no, ez rendben van” eldörmögéséig. A testesebb anyagok tönkretehetik a lé textúráját, a kadarkával viszont átlényegül. Kijön a legjobb formája.
Szekszárdi dűlőkről szeretjük a családban, nálunk ez az óhaza, ha a kadarkáról van szó. Az alföldiek – talán joggal – fintorognak emiatt, de nekem Babits Mihály városa jelenti a kadarkát. Amit egyébként a Balkánról kaptunk, de nálunk is jó neki. Tavasz közepén jártunk fönt barátokkal az egyik szekszárdi birtokon, meleg áprilisi napon, a szőlősorok közé telepített gyümölcsfák (pálinkának, mi másnak telepítve, no jó, adnak egy kevés árnyékot is a tikkasztó nyári forróságban) virágoztak. A szőlő levelei épphogy mutatták magukat, a többi birtok felől munkagépek zaját hozta fel hozzánk a völgyön keresztül a szellő. Ott voltunk a helyünkön a világegyetemben, ezt mindannyian éreztük.
Lementünk a főtérre felmérni, mit nyújt most Szekszárd a szomjazónak. A Garay-pince kóstolásán volt minden, amit a környék tud. Jutott bikavér is (hej, ha az egriek hallanák, mit gondolnak Tolnában az eredetről, kitörne a megyék közti háború!), a kadarka ebből sem maradhatott ki. Pöcsétes hatósági papír van róla, hogy annak lennie kell a szekszárdi bikavérben. Ittuk persze magában is, egyetértve, hogy ezt a versenyt a szólóban palackozott változata nyerte meg. Ja, és volt az asztalon fehér kadarka is, üde, tavaszi illatok tódultak ki a pohárból, szinte harapni lehetett a bort. Azért maradunk a vörösnél.
A borászok képesek hajba kapni, hogy mit kell tudnia egy jó palack kadarkának. Van, aki esküszik arra, hogy csak a „vékony” kadarka a jó kadarka, mások szerint lehet belőle tüzes jószágot is kreálni. Szerintem itt van jó helye, a könnyebb, de fűszeres zamatú borok között, odafent nagy a tülekedés, kevés a jó cucc. Talán öregszem, de kevésbé vágyom a nagy ívű borokra, megteszik a teraszon, kora nyári este elkortyolható lazább nedűk.
A legszebb elnevezésével is Szekszárdon találkoztam. Nem a kadarkára aggattak új nevet, hanem a borra: „Nagyapám”. Eszterbauerék pincéjébe kell annak lemennie, aki ilyet akar inni. Ha jó a szervezés, mennyei kakaspörkölt is kerül az asztalra a borkóstoló mellé.
A magyar vendéglátás kínálatában sajnos még nem tölti be megérdemelt helyét a kadarka. Volt idő, amikor már nem töltötte be, most a még idejében járunk. Van, hogy elfelejtik, mert jönnek a legnyugatibb trendek, aztán mégis újra meg újra felfedezik. Azért, aki akarja, megtalálja a boltban is, étteremben is (termőterülete környékén ez nem is kérdés), de nem magától értetődő, hogy szerepel az itallapon, fent van a polcon. Pedig ez a mi borunk, és nem húsz éve, de jó kétszáz éve.
Haladjunk csak tovább a kadarka tárgyú zeneirodalmi remekek sorában. „Jöjjön ki Óbudára, egy jó túrós csuszára, a kerthelyiségben sramli szól, és ott lehet csak inni jól,” – figyelem, most jön a lényeg! – „az abrosz tarkabarka, és rajta jó kadarka, és már az első csók után, meglátja, de jó lesz kinn Óbudán.” Azok az óbudai utcák, ahol jó volt kint lenni, már az enyészeté lettek, azelőtt történt mindez, hogy először megláttam a napot. Ne higgyenek a Városháza előtti tér hazug világának, az már nem Krúdy Gyula világa, hanem a menetrendszerű szombati esküvők díszlete.
A kadarka a leírásokban igénytelen fajtaként szerepel, ami alatt értsünk szívósságot. Mint az alföldi ember, a kadarka is megél a homokon. A szenvedésben is egyek vagyunk.
