– A gimnáziumi magyartanárom vezetett be a képzőművészetekbe. Az akkor megismert alkotók – Picasso, Chagall, Miró – nagy hatással voltak rám. Rajziskolákba jártam, hajnalig gyűrtem az aktokat. A rajz kiváló koncentrációs gyakorlat. Egy arcot lerajzolni hihetetlenül izgalmas. Az ember önmagáról és a világról is rengeteget tanul – vallja az ötvennégy éves alkotó.

Az érettségi után a Pannónia Filmstúdió következett, ahol kifestőként, majd fázisrajzolóként dolgozott. A hajtást azonban nehezen bírta, így kapóra jött a Cézár Stúdió ajánlata. – Amerikai cégeknek dolgozott egy magyar mérnökökből álló csapat, ők kerestek valakit, aki ért az animációhoz. Egy budai pincében, hatvanwattos égők fénye mellett gyártottuk a világ legmenőbb videojátékait, olyan cégek megrendelésére, mint az Electronic Arts. Jack Tramiel, a Commodore alapítója személyesen hozta el az új modelleket. Zseniális kollégáim voltak. Egyikük gondolkozott, milyen születésnapi ajándékot adjon a feleségének. Aztán tervezett egy kötőrobotot. A feleség csak berajzolta a norvég mintát a számítógépbe, a robot pedig már kötötte is a pulóvert – meséli az 1980-as évekről.

Waliczkyt foglalkoztatta, miként lehetne a számítógéppel művészetet csinálni. Olyat, amelyre a hagyományos képzőművészet nem alkalmas. A Pictures alapötlete, hogy a számítógép képei a festményekkel szemben a végtelenségig nagyíthatók. Mindig értelmes részleteket kapunk, akármekkora méretben nézzük őket. Akár az emlékezet: egy képről egy másik ugrik be. Az emlékeket fordított kronológiával elmesélő, Strauss-keringővel kísért rövidfilm nem csupán az 1988-as Ars Electronica fesztivál díját, hanem egy párizsi ösztöndíjat is hozott a művésznek.

A franciaországi időszak fő alkotása a lille-i barokk operaházban bemutatott Conversation. A számítógépek és projektorok oldalán ülő Waliczky, illetve az elektromos klarinéton játszó Szemző Tibor közös improvizációja a visual jockey-k (fényfestők) korát bő évtizeddel megelőzve mutatta meg, miként reagálhat egymásra zene és animáció színpadi körülmények között, valós időben. Egy rövid hazai kitérő után régi barátja, a Karlsruhéban éppen akkor médiaművész-műhelyet alapító Jeffrey Shaw hívására Németországba költözött. A ZKM-ben Waliczky tovább kísérletezett a perspektívákkal. Az Erdőben például a csupasz fák közé zárt végtelennel.

– Úgy éreztem, mintha egy végtelen erdőben járnék. Hiába indulok fölfelé vagy lefelé, az eget soha nem érem el, sem a földet. Csak a fák maradnak meg az örökös vonatút. A Fekete-erdő mellett laktunk, rengeteg éjjelt átvonatoztunk az ingázás miatt. Olyan rendszert akartam megfogalmazni, amely átadja ezt a különös örökkévalóságot – mondja a jelenleg Hongkongban élő művész.

Waliczky Tamás nevét a mozgókép történetébe Landscape című munkájával írta be. 1997-ben járunk, amikor a Németországtól való búcsú keretében egy kis felső-rajnai falu főterén leforog a rövidfilm, melyben megjelenik a frozen time (fagyasztott idő) effekt. A kamera körben forog, míg az esőcseppek mozdulatlanul állnak a levegőben – itthon kevesen tudják, hogy a Mátrix-filmek révén világhírűvé vált vizuális trükköt először egy magyar animációs rendező alkalmazta.

Filmjeit kizárólag kiállításokon, fesztiválokon engedi bemutatni. Úgy véli, így alakul ki személyes kapcsolat a mű és a közönség között. Példának legutóbbi filmjét hozza, a Tom Tomiczky kalandjait nemrég Hongkongban, egy fesztiválon mutatták be. A történet az alkotó életének különböző, hol humoros, hol szomorú epizódjaiból áll.

Rövid hangulatképek álom és ébrenlét határán, az örök sodródás margójára.