Helsinkiben már komoly emberek jártak hozzá öltözködési tanácsokért. A finn köztársasági elnök mellett jeles államférfiak, no meg a csodálatos lányokkal érkező „üzletemberek” a szomszédos Szentpétervárról. Meséli: némelyiküknek még a divatos kollekciókon belül is speciális ruhákra volt szükségük. Olyan zakókra például, amelyek nemcsak vállban voltak a szokásosnál bővebbek, de hónaljban is: bizonyára kellett a hely a revolvereknek. A politikusok decens úriemberek voltak, szerény kísérettel érkeztek, s bár bizonyos filmélmények alapján az „üzletemberekről”, ha tetszik: a keresztapákról is ezt gondolnánk, a valóságban azonban az akkori Oroszországból érkező főgengszterek még kevéssé adtak a választékos modorra, sokat adtak viszont a látszatra. Hirtelen meggazdagodott, klasszikus nehézfiúk voltak. Kigyúrt, kopasz fiatalemberek sok pénzzel, szép autókkal, gyönyörű nőkkel és zavarosan habzó igényekkel. Szükségük volt a divattanácsadóra, hogy eligazodjanak a Gucci–Armani–Versace Bermuda-háromszögben. Legtöbbjük törzsvevő lett, bár az ő esetükben azt a fogalmat nyilván óvatosabban kell kezelni, hiszen egy-egy öltöny rendre hosszabb életű volt, mint az, aki közülük viselte. Ari Kupsus úgy emlékszik, annyiféle igénnyel, olyan sok furcsa vevővel találkozott, hogy a szeme se rebbent, amikor egyszer egy elegáns hölgy toppant be, azt kérve, hogy elhunyt férjét öltöztesse fel a temetésre – kifogástalan Armani-kollekcióba.

Ari Kupsus divattanácsadóként sem feledkezett meg a muzsikáról. Gyakran eszébe jutottak azok a gyermekkorában látott fekete-fehér filmjelenetek, amelyekben előkelő családok tagjai, előkelő barátaikkal és rokonaikkal, előkelő szalonjukban előkelő zenét hallgattak. Mindig arról álmodozott, egyszer neki is lesz része hasonló élményben, egyszer, hasonló körülmények között az ő lakásában is felcsendül a muzsika.

Harmincadik születésnapjára vett magának egy Petrof zongorát, és egyik barátnője, aki a Finn Állami Operaház korrepetitoraként dolgozott, arra biztatta, hogy valósítsa meg gyermekkori álmát: lakása van, zongorája van, kedve van, a fellépők felkérésében meg majd ő segít. Elsőként a Svéd Királyi Operaház egyik énekese lépett fel Ari Kupsus szalonestjén, ahol ettől kezdve minden hónap második csütörtökén felcsendült a dal és a muzsika.

Látszólag tehát minden kiegyenesedett Ari életében. Híres divatházak tanulmányútjain, kurzusain vett részt Londonban, Párizsban, miközben egyre többen látogatták szalonkoncertjeit. Hanem még a legkiegyensúlyozottabb ember életében is eljön az a pont, amikor megijed attól, hogy visszavonhatatlanul rákövesedik a rend, és hirtelen arra vágyik, hogy kibillenjen ebből a szelíd és hibátlan stabilitásból.

Ari utazgatni kezdett. Előbb csak a közeli Szentpétervárra, ahol testközelből is megismerhette gazdag orosz ügyfeleinek pénzforrásait. A diszkókat például. Olyanokat, amelyeket kizárólag márkás öltönyökben lehetett látogatni, ezer dollár volt a belépő, egy pohár ital négyszáz dollárnál kezdődött, és ahol az aranyélet kifejezést akár szó szerint is lehetett érteni. Hanem ami ennél fontosabb volt, megismerte a Szentpéterváron található operaházakat, vagy az Ermitázst, amelybe percek alatt szeretett bele és határozta el: egyszer az ő lakása is olyan lesz, mint a híres múzeum egy szelete. 1998-ban egy rövid időre Szentpétervárra költözött. Visszafogott, szerény lakást bérelt, olyat, amelyben még a fűtés is csak akadozva működött. Ezért minden este operába járt. Az első hónapban huszonhét előadást tekintett meg, és bár ő is tudta, hogy a jegyekre fordított összegből futotta volna pompás bérleményre is, neki ez így tökéletesen megfelelt. Este az operában melegedett és zenét hallgatott, napközben tanulta az orosz nyelvet.

Két hónappal később, egy pályázat nyerteseként a finn kulturális kapcsolatok építése céljából Malajziába, pontosabban annak fővárosába, Kuala Lumpurba utazott. Finnországnak nagyszerű kulturális árucikkei voltak: a képzőművészet, a balett, az opera, egyáltalán a komolyzenei élet. Ari Kupsus alighanem jól végezte a dolgát, mert jó néhány Malajziában élő üzletembert sikerült Finnországba csábítania. Ő pedig nyolc hónap múlva, rövid időre átköltözött Szingapúrba, ahol hasonló munkát végzett. A legjobb szállodában lakott, a legszebb helyeken fordult meg, és bár látszólag minden kerek volt, valami mégis hiányzott az életéből. És hogy mi, arra akkor jött rá, amikor a szálloda mosdójában egyszer megszólalt a hangszórókból Vivaldi muzsikája. Ari Kupsus a homlokára csapott: hát persze, a zene! Az hiányzott, a zene.

Rövidesen, egy rövid ideig ismét Finnországban találjuk, és ismét a stílustanácsadás világában. A The History Is Made at Night című, Finnországban forgatott amerikai gengszterfilmben kapott fontos munkát a jelmeztervező mellett: a film főszereplőit, Bill Pullmannt és Irene Jacobot öltöztette. De Ari akkor már a nagyvilág felé kacsingatott. Olvasott egy hirdetést, amelyben ahhoz kerestek munkatársakat, hogy Finnország az Európai Unió akkor belépő tagjaival üzleti, kulturális kapcsolatokat építsen ki. Mivel Ari Kupsusnak utóbbiban már volt gyakorlata, jelentkezett. Részt vett a finn külügyminisztérium és az EU együttműködésében szervezett képzésen, felfrissítette gazdasági, üzleti ismereteit, elővette Ázsiában szerzett tapasztalatait, és 1999-ben Varsóban találjuk, ahonnan már csak egy ugrás volt Magyarország.

Ari Kupsus 2000-ben tulajdonképpen csak néhány napot szeretett volna eltölteni Budapesten. Vonatra ült, mert, ahogy ő fogalmaz: kíváncsi volt arra, milyen egy igazi balkán ország fővárosa. Amikor megérkezett Budapestre, és a Keleti pályaudvaron kiszállt a szerelvényből, kicsit megkavarodott: azt gondolta, tévedésből megint Szentpétervárra utazott. Merthogy a Keleti pályaudvar olyan megkapó volt számára, hogy úgy érezte, akár Szentpéterváron is lehetne. Aztán sétálni kezdett a városban, és Budapest percek alatt rabul ejtette. Nézte a századfordulós épületeket, a mesés oromdíszeket, elvetődött a Palotanegyedbe, és úgy érezte, hazaérkezett.

Másnap már a finn nagykövetségen érdeklődött, miféle finn tulajdonú cégek találhatók itt, amelyeknél elhelyezkedhetne. Egy finn tulajdonú, óbudai szállodában helyezkedett el, később dolgozott egy elegáns divatüzletben, valamint egy finn lakásberendezési boltban. Vett egy lakást a belvárosban, ahová aztán elhozatta Szentpétervárról 1820–30-as évekből származó bútorait, és megszervezte ismét a szalonkoncerteket. Hirtelen valamennyi álma teljesült. Lakása, akár az Ermitázs egy szelete, szalonjában ismét gyönyörű zene szólt. Hozzájutott a házban egy másik lakáshoz is, amelyet aztán hosszabb-rövidebb időszakokra művészeknek adott kölcsön támogatás gyanánt. Előbb egy amerikai írónő írta itt a regényét, később festők, képzőművészek költöztek oda. Támogatni kezdte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanulóit, a Képzőművészeti Egyetem hallgatóit is. Utóbbi csak úgy teljesedhetett ki, ha még közelebb kerül a képzőművészethez is. A Bródy Sándor utcai ház egyik üzlethelyiségében, 2009-ben galériát nyitott. Nem akart máshonnan művészeket elcsábítani, arra gondolt, ő a fiatalokkal foglalkozik majd. Fölfedez. Utat tör. Most a legfiatalabb képzőművészek művei és a legöregebb bútorok fogadják a galériában a vendégeket. A nyári időszakban a szalon és a galéria az iszkaszentgyörgyi Pappenheim-kastélyba költözik, amely a II. világháború alatt a finn követség menedéke volt. Most a művészek menedéke. Ari Kupsus azt mondja, végre igazán kerek az élete. Szereti Budapestet, Iszkaszentgyörgyöt, Magyarországot, a magyar konyhát és a magyar süteményeket is. Csupán egyetlen dolog hiányzik neki, a fehér éjszakák. De hozzáteszi gyorsan: a nappalok viszont fényesebbek, mint bármikor.

Névjegy

ARI KUPSUS 1965-ben született Finnországban, Tamperében. Egy üzleti és kereskedelmi főiskola elvégzése után előbb Tamperében, majd Helsinkiben dolgozott neves divatházak értékesítési vezetőjeként és üzletfejlesztőjeként. Foglalkozott divattanácsadással is. Később a kulturális kapcsolatok fejlesztése céljából dolgozott Malajziában és Szingapúrban, élt Varsóban, 2000 óta Budapesten lakik. Az Ari Kupsus Galéria tulajdonosa, támogat kortárs képzőművészeket és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanuló, tehetséges diákokat.