Később is gyakran felelevenítették Zsolnay őserdei érkezését, egyúttal barátságuk kezdetét. A négy hónapi közös munka a dzsungel mélyén egy életre összekovácsolta őket. Máig őrzi az irodája falán francia kollégája karikatúráját, melyen a „nagy fehér főnök” mérges pókok, kígyók, aligátorok és leopárdok gyűrűjében retteg. A „nagy fehér főnökségért” persze meg kellett küzdenie. Zsolnay azzal vívta ki a helyiek elismerését, hogy megnyerte az indiánok hagyományos cukornád-párlativó versenyét. Ahogy meséli, ilyen ital nincs még egy a világon. Az ember úgy érzi, az agya minden pohár után összébb zsugorodik. Sorban vitték ki a „versenyzőket”, akik már összerogytak, de a szolnoki művészettörténész utolsóként, a saját lábán hagyta el az ivót.

A kapcsolatteremtés fontosságát egy évtizeddel korábban tanulta mesterétől, Szabó Lászlótól, a híres történész néprajzostól. Későbbi pályáját is eldöntötte első találkozásuk. – Te ki vagy? – kérdezte Szabó a szolnoki Damjanich János Múzeum folyosóján tébláboló pályakezdőt, aki udvariasan bemutatkozott, s előadta, tulajdonképpen a régészet vonzotta, de arra épp nem volt szükség, ezért a művészettörténet szakra irányították. – Nem baj, jössz velem! – utasította a neves néprajzos, s már indultak is Tiszafüredre. Az öreg kiosztotta a feladatait, a katolikus művészetről kellett írnia. És még aznap elkezdődött a munka. Olyan világot mutatott be Zsolnaynak, mint a mesében.

– Szabó László tanított itt mindenkit mindenre – réved el kicsit a múltban. A tekintélyes tudós mindent átadott a fiataloknak. Azt a fő szabályt is beléjük plántálta, hogy a muzeológus kölcsönhatásban áll mindenkivel. A néprajzossal, a történésszel, a régésszel, a művészettörténésszel, ezért a legfontosabb a kiváló kapcsolatteremtő képesség. Nos, ezt a tudást hasznosította Zsolnay László a dzsungelben az indiánok között.

Ahogy meséli, nehéz ma már elképzelni az 1980-as évek múzeumi hangulatát. Kiváló igazgatójuk mindenkinek kulcsot adott, néhányan ott „laktak” az épületben. Nyitott, vidám, kreatív társaság jött össze, akik abban egyetértettek, hogy a „vidék” nem temető. Igaz, akkoriban folytonosan Pestre ingázott, nappalin tanult az ELTE művészettörténet szakán, de közben a szolnoki múzeumban is dolgoznia kellett. A csoporttársai akkor kezdték igazán értékelni, amikor kiderült, le tudja fénymásolni a vizsgatételeket. Nagy szó volt akkoriban fénymásolóhoz hozzáférni.

A szakmáját „művészettörténeti furcsaságnak” hívja, mondván, a közkeletű felfogás szerint az lesz művészettörténész, aki művésznek nem elég jó. Úgy érzi ez a definíció rá is illik. Tanult szobrászatot, készített is szobrokat, de nem voltak művészi ambíciói. Bár oldalágon a híres keramikus családhoz tartozik. A „Zsolnayak” annyira büszkék a hovatartozásukra, hogy édesapja tiszteletből a Vilmos nevet is megkapta. Megemlíti, hogy a rendszerváltás környékén Pécsett járva megkérdezte muzeológus kollégáit, hogy esetleg szükség lenne-e egy Zsolnayra, de azt tanácsolták, jobb, ha nem firtatja, mert a tulajdonosok nem akarnak Zsolnay-sarjakat a gyár környékén. Habitusát, ember- és életszeretetét édesapjától örökölte, aki a munkásarisztokráciát erősítette hegesztőként, és a humorát, a szövegeit a fiára hagyta.

– Édesapám nagy mókamester volt, igazi „szöveggyáros” – meséli. Egész életében a két kezével kereste a kenyerét, meg is becsülték érte. Arra nevelt, hogy a munka nem büdös, csak nehéz hozzáfogni. Főiskolásként régésztáborokba jártam. Azóta tudom, kitermelni négy köbméter követ és találni egy szem elszenesedett gabonát vagy egyetlen őrlőkődarabot, az bizony kemény munka.

Jász-Nagykun-Szolnok megye összes művészét és műgyűjtőjét személyesen ismeri Zsolnay László. Sokan ajánlanak képeket a múzeumnak, beleértve a lelkes amatőröket is, őket sokszor nehéz visszautasítani. Mégis muszáj, mert ami amatőr munka, azzal nem lehet mit kezdeni. Szerinte a dilettáns művésznél egy rosszabb van: a szorgalmas dilettáns. Vannak szívós, elszánt ostromlók. Eltökélt szándékuk, hogy elhelyeznek egy festményt, legalább egyetlen pici nyomot az örökkévalóság kiállítótermében. Zsolnay nem szeret senkit megsérteni, de van, amikor csak a nyomatékos vélemény használ. Meg a könyörtelen őszinteség.

Anekdotikus esetet idéz a múzeumi szobája falán lévő Kossuth-ábrázolás: „Kossuth Lajos a Kossuth téren, a Damjanich Múzeum előtt”. Az önjelölt művész azért festette, mert úgy gondolta, a forradalmat és a dicsőséges szolnoki csatát ennél erőteljesebben nem tudja megjeleníteni. Amikor a „festő” rájött, 1848-ban sehol nem volt a Damjanich Múzeum, s a Kossuth teret is hiába keresték volna a forradalmárok, kicsit átalakította a képet. Ráhúzott egy emeletet a képzeletbeli múzeumra, átrajzolta a teret is. Az elszántság megtetszett a művészettörténésznek, ezért a képet „kiállította” – a saját dolgozó szobájában.

A festők és művészek meggyőzése azért nem ment mindig egyszerűen. Mert a vidékről alkotott fogalmak néha sztereotípiának, sőt masszív előítéletnek bizonyultak. Kokas Ignácnak például rengeteget „udvarolt”, hogy állítson már ki az ország egyik legszebb kiállítótermében, a csodálatos szolnoki zsinagógában. Kokas csak a vállát vonogatta azt ismételgetve: –Mondd csak fiam! És mi a frásznak? Kit érdekel rajtad kívül, hogy állítottam-e ki Szolnokon?

A Kossuth-díjas művész makacsul állította, a festő szempontjából értelmesebb dolog egy pesti aluljáróban kitenni tíz képet, mint egy vidéki kiállítást összehozni. Azért persze nem mindenkit volt ilyen nehéz meggyőzni. Sváby Lajossal például nagy barátságba kerültek, mert a művész azt mondta: legyen csak kiállítása, neki az sem számít, ha csak egyedül Zsolnay nézi a zsinagóga közepén egy hokedliről a képeit. Szerencsére sok hokedli kellett, mert sokan voltak kíváncsiak a legendás tárlatra.

Az igyekezethez, hogy a fővárosi, első vonalbeli művészeket lecsábítsák, hozzájárult a volt városi tanácselnök is. Kukri Béla 1975-ben azt mondta: olyan országos triennálét rendeznek Szolnokon, amit száz év múlva is emlegetni fognak. Nagyjából így is lett. A százból csak közel negyven év telt el, de a Sváby Lajos-, Tenk László-, Wilhelm Károly-kiállítást azóta is emlegetik.

A nyolcvanas években Szolnokra sokan legyintettek – meséli Zsolnay. Pedig a Zagyva-parti Művész Telep sokáig kultikus hely volt. A művésztelepet 1902-ben alapították. Akkoriban Bécsből, Münchenből, Párizsból jártak ide művészek. Festették a Tisza-parti idillt, a halászokat, a piacot, a hajóvontatókat, a szolnoki embereket. A „bőgatyásokat”, a Vad Keletet. A telep alapvetően nyári működésre rendezkedett be, Fényes Adolf, Bernáth Aurél, a Pólyák, Aba-Novák, csak pár név az itt megfordult nagy festők közül. Aztán 1945 után az újjáépítési népbiztosság másként döntött, örök letelepedéssel jöttek művészek, és a mai napig őssebek tépődnek fel, ha a téma szóba kerül, mert a régi teleptagok közül sokan nem jöhettek vissza Szolnokra. Zsolnay szerint sokan elfelejtik: nem a művészet satnyult el, hanem a politika itatta át időnként.

Ha ma megkérdik tőle, van-e értelme a „végeken” kultúrát csinálni, azt válaszolja: csak itt van értelme. Bár ma már nem harcol, az író szavaival élve a „megnyugvás ösvényeit járja”, de úgy érzi, nyomatékosítaniuk kell, hogy szükség van vidéki muzeológiára. Mert vidékről lehet menni még „vidékebbre”. És hiszi, vallja, hogy a kincsek tárháza a vidék. Mert az emberek lelke is ott lakozik.

Névjegy

ZSOLNAY LÁSZLÓ 1960-ban született Cegléden. Az általános és középiskolát Szolnokon végezte. A Ho Shi Minh Tanárképző Főiskolán történelem-népművelés szakos, az ELTE BTK-n művészettörténeti, az SZTE BTK-n pedig vallástudományi diplomát szerzett. 1985-től a szolnoki Damjanich János Múzeumban dolgozik. Felesége Barta Katalin újságíró.

Hobbija: hanyatt fekve elmélkedés az árnyékban.