1973 augusztusa, római külváros. A szegényes bérházak között egy csapat gyerek focizik a kánikulában. Hirtelen lefékez mellettük egy teherautó. A sofőr kipattan a vezetőfülkéből, hozzájuk lép, és azt kérdezi, ki szeretne egy igazi mozifilmben szerepelni. Egyikőjük, egy szőke kissrác rögtön jelentkezik, és néhány társával együtt pár perc múlva már a Cinecitta felé robog a teherautó platóján. Először egy öltözőbe terelik, ahol kap egy új inget és némi púdert az orrára. Aztán egy hatalmas hangárba viszik, ahol az égből fehér műhó hullik, amit ventillátorok fújnak az arcába. Ekkor a hangárba egy kalapos ember lép, megafonnal a kezében, s egy marék műhavat nyom a kezébe. Majd vezényelni kezd, a gyerekek pedig vidáman dobálják egymást a szintetikus hógolyókkal egész délután. Este a teherautó újra megjelenik, a Cinecittából hazafelé repíti a boldog és elcsigázott mozihősöket, akiket otthon haragos és aggódó mamák várnak.

A kalapos-megafonos ember Federico Fellini volt. A szőke kissrác Eros Ramazzotti (képünkön).

A film pedig az Amarcord, Fellini Oscar-díjas remekműve. Eros Ramazzotti életét elmondása szerint Fellini mellett Jimi Hendrix változtatta meg örökre. Vele ugyan személyesen nem találkozott, ám édesapja, aki építkezéseken dolgozott segédmunkásként, a Piazza Navonán található lemezboltban még 1968-ban felvásárolta Hendrix lemezeit, amellyel az ötéves Erost egy életre beoltotta a rockzene szeretetével.

A kissrácból hamar lázadó kamasz lett, aki ideje nagy részét az apjától kapott elektromos gitárral töltötte. Az érettségi után jelentkezett a Római Zeneakadémiára is, de nem vették fel, így bánatában könyvvitelt kezdett tanulni. A zenélést azonban nem hagyta abba, két gyerekkori barátjával, egy dzsesszgitárossal és egy bárzongoristával folyamatosan írt dalokat.

Bár tizennyolc éves kora óta folyamatosan fellépett római klubokban, az áttörést az 1984-es San Remó-i Dalfesztivál hozta meg számára. A fiatal tehetségeknek fenntartott szekciót Terra promessa (Az ígéret földje) című, nemzedéki himnusszá váló dalával megnyerte, néhány éven belül pedig Olaszország első számú popsztárja, s egyben könnyűzenei exportcikke lett. 1990-ben megjelent albuma, az In ogni senso lemezbemutatóját már New Yorkban, a világhírű Radio City Music Hallban tartotta. A koncerten döbbenten tapasztalta, hogy az amerikai közönség vele együtt énekli a dalokat – nem éppen tökéletes kiejtéssel, de olaszul. Ramazzotti számára ekkor vált végleg nyilvánvalóvá, hogy a popzenei karrierhez nem feltétlenül szükséges angolul énekelni. Az olasz nyelvhez – annak is római változatához, a romanescóhoz – pedig néhány kivételtől eltekintve három évtizedes karrierje alatt végig hű maradt.

Akkor is, amikor 1993-ban Tina Turnerrel közös duettjéhez, a Cose della vitához az amerikai mozi fenegyereke, Spike Lee forgatott videoklipet. Akkor is, amikor Piú che puoi című dalát mezítláb gitározta egy londoni stúdióban, miközben a refrént Cher énekelte. És akkor is, amikor Havannában a tömeg tiszteletbeli kubaivá avatta a Se bastasse una canzone előadása után, amelyet később egyik legjobb barátjával, Luciano Pavarottival is elénekelt Modena főterén.

A budapesti koncertjére készülő Ramazzotti a dalai mellett arról is híres, hogy nincsenek sztárallűrjei. Rendszeresen viccelődik azon, hogy egy kritikus rekedtes orgánuma miatt egy daloló kaputelefonhoz hasonlította. Sőt arról is fesztelenül beszél, hogy gitártémáihoz az éneket először úgynevezett „kamu angol” nyelven próbálja, s csak utána igazítja rá az olasz szöveget a dal ritmusára. Úgy véli, sikerének titka éppen ez az egyszerűség és őszinteség.

No meg az, hogy örökre megmaradt a Cinecittában kíváncsian bámészkodó szőke kissrácnak.