Achille magányát egy különös találkozás töri meg Ulisséval, a sikertelen szerkesztővel. A találkozásból barátság lesz. Kettőjük kapcsolatát azonban nem a hollywoodi filmek giccses kliséi tartják össze, hanem közös szenvedélyeik. A nők, az irodalom és az alkohol. – A főszereplőt valós személyről mintáztam. Barátok voltunk. Szeretett élni, a maga sajátos módján. Gyűlölte, ha sajnálták – meséli a nemrég Budapesten járt Stefano Benni (képünkön) első magyarul megjelent regényéről.

A Gyorslábú Achille a 65 éves szerző egész munkásságára jellemző szürrealizmussal átitatott regény. Az Olaszország legnépszerűbb alkotói közé tartozó Benni nem készült irodalmárnak. Bár rengeteget olvasott, igazán két dolog érdekelte: a szülővárosa, Bologna profi futballcsapata és a dzsessz. Aztán egy sajnálatos térdsérülés miatt labdarúgó-karrierje véget ért, s egy helyi újság szerkesztőségébe került zenekritikusnak. Innen már egyenes út vezetett a prózához. Első regénye, az 1976-ban írt Bar Sport szűkebb pátriájának, a közép-olaszországi Emilia–Romagna tartomány egyedülálló kocsmavilágáról szól. A leginkább Karinthy Frigyes és Nagy Lajos humoros esszéihez hasonlítható kötet óriási siker lett, Benni pedig főállású szerző.

– Van egy híres olasz novellista, akivel rengeteget vitatkoztunk azon, az író valójában kinek ír. Én azt mondtam, a közönségnek, míg ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy csupán saját magának. Évekkel később egy házibuliban voltunk, amikor pár pohár bor után odajött hozzám. Elismerte, részben igazam volt. Imádta az apját, akinek soha nem volt ideje arra, hogy meséljen neki. Mivel író, végül ő lett a mesélő. Cikkekben, novellákban, regényekben mond történeteket a halott apjának – mereng az alkotás személyességéről.

Benni a könyvek mellett a zene és a mozi világában is otthonosan mozog. Umberto Petrin zongoristával öt éven keresztül kutatták Thelonius Monk munkásságát. Petrin az amerikai dzsessz óriásának dalait játszotta minden délután, miközben Benni a zongora mellett ülve folyamatosan írta Monk életrajzát. A monográfia, a szociográfia és a zenei improvizációk ötvözetéből született egy közös színházi est, a Misztérium – Utazás Thelonius Monk csendjében során Petrin a fekete zongorista dalait játssza, miközben Benni Monk életéről, szerelmeiről, haláláról olvas fel történeteket. Az improvizáció, a humor és az dzsessz kölcsönhatásai jelennek meg Benni eddigi egyetlen mozirendezésében, a Zene öreg állatoknak című groteszk komédiában is, amelyben a Nobel-díjas olasz író, Dario Fo alakította Luciano Lucertola professzor próbálja magát átverekedni néhány útlezáráson, hogy végre eljusson kedvenc pecázó helyére.

A görög mitológia romantikus és tragikus hősének sorsát nem csupán nevében viselő Achille és Ulisse (Akhilleusz és Odüsszeusz) történetének nagyszerűsége a felszabadító erejű humorból fakad. Achille testi fogyatékossága mellett ugyanis a furcsa utópiavilág is hathatna nyomasztóan, melyet egy Duce névre hallgató megalomániás intézkedései uralnak. A humoron kívül a lírai szépségű képek is a szöveg legváratlanabb pontjain bukkannak fel. Például amikor Achille arra kéri Ulissét, hogy tolja ki az erkélyre, és hagyja egy órát ázni az őszi esőben. Benni úgy véli, a szépség lényege, hogy kizökkenti a szemlélőt a hagyományos érzékelésből. Legyen az egy őszi zivatar vagy maga a Gioconda. Ilyenkor az ember döbbenten áll, és nem tud mit kezdeni a világgal.

Akárcsak Akhilleusz és Odüsszeusz a nőkkel, az irodalommal és az alkohollal.