Törköly és riff
Molnár Máté, a Road zenekar énekese az, kell a hely a kezében az aranylemeznek. A Tegyük fel… című korongért, ami hivatalosan még meg sem jelent. Már az előrendelésektől bearanyozódott.
A „falu” pedig, ahonnan a négy „szegény legény”: Máté, Imi, Goya és Erik (angol elnevezésük nyomán és szó szerint) útnak indult: a kétezer lelkes Heves megyei Domoszló. – Erik egy mátrai szállodában volt szakács, Goya elektronikai cégnél végzett szalagmunkát, Imi a visontai hőerőműben dolgozott, én meg reklámokat írtam a Danubius Rádiónak, mikor belevágtunk – meséli a szövegíró-frontember. „Vendéglátós zenei és néptánc múlttal rendelkeztem, Erik meg Imi a községbeli citerakörről váltott dobra, illetve gitárra. Goya artistaképzőben tanult, csak a térde miatt nem javasolták neki a pályát. Pedig volt, hogy a többiek heccelésére kézen állva ment el a másfél kilométerre lévő suliba. Ezután kezdett gitározni, amiben különös autodidakta tehetségére derült fény.”
A kezdetben ráérő helybelieknek Tankcsapda- és Nirvana-számokat játszó fiúk húszas éveik elején már többre vágytak „a szomszéd falu kocsmájának Hendrixe” címnél. Máté addig rágta az egyik kiadó fülét, míg 2004-re ki nem harcolta egy háromszáz példányos saját lemez elkészítésének lehetőségét. A címadó dal, a Nem kell más olyan jól sikerült, hogy hasonló védjegyévé vált a Roadnak, mint a Tankcsapdának a Mennyország Tourist. Ma már senki sem lepődik meg, ha felkonferálásakor temérdek fehérnemű landol a színpadon. Egyik fellépésen ugyanis azzal viccelődött a banda, csak akkor kezdi el játszani a nótát, ha mindenki bedobja a sajátját. Erre legközelebb már pluszbugyikkal, -melltartókkal felszerelkezve érkeztek a rafináltabbak a bulira, és a megfelelő pillanatban össztüzet zúdítottak.
A közönség partner a mókában: kedvelt szertartás a fejek felett kézről kézre adott kupica pálinka, amit a zenekar küld hátra koncerten a keverőpultnál álló hangmérnöknek (eddig csak egyszer húzta le a tömegből egy szomjas rajongó) anélkül, hogy egy csepp is kárba veszne. Mert a domoszlói törköly aranyat ér!
A domoszlói kreativitás meg Aranylemezt. A Második harapás (2006) után 2008-ban a kvartett harmadik albumának ezt a nevet adta, hogy már a megjelenéskor „díjnyertes” kiadvány legyen. Még sorszámot (39 764) is véstek a borítóra, aminek misztikájára a rajongók őrült megfejtéseket gyártottak, miközben a titkot a domoszlói fiúk is kutatják még. Akik közben túlléptek a szamárlétra előzenekar feliratú fokán, s nyári fesztiválokon sem délután négykor kellett benzinpénz nélkül a legkisebb színpadra állniuk.
A benzinpénznél fontosabb a benzingőz. A Road-dalok visszatérő témája a száguldás. A Máté által a kinézete és különc egyénisége miatt csak „ufónak” nevezett Goya egykor még versenyzett is. 1200-as Zsigulival „bokorugró zsé kategóriában”, de ahol elindult, kő kövön nem maradt, a közönségnek autózott. A zenekar is sebességet váltott: 2009-ben kijött a Heves megye Lordjai című ötéves születésnapi CD és DVD, majd rá egy évvel az Emberteremtő lemez. Utóbbi komorabb hangvétele sem ártott a korábbi arculatnak, a vidéki őserőt karcos rock ’n’ rollba oltó, férfiasan életvidám ösztönmuzsikának. Ami a Tegyük fel…-t is jellemzi. Pedig a friss album sem üzlet, pesti mércével két-három korsó sör áráért kapható.
A hevesi csapat tagjainak eszük ágában sincs a fővárosba költözni – saját szeretett közegükből is menedzselik magukat, miközben gyermeket nevelnek, szőlőt metszenek és ralliversenyekre járnak szurkolni. A turnék során szálloda helyett vendégházban alszanak, fellépés előtti kabalájuk: „megérkezős” feles a hazaiból. Próbateremnek egy falubeli házikót rendeztek be, a hangszerek nyúzása mellett Imi grafikákat tervez, Goya zsonglőrmutatványokkal szórakoztatja a többieket, Máté háta pedig még ma is lúdbőrözik a néptáncos daloktól. Reményei szerint hamarosan Erik lagziján, ahol újra körbejárhat az üveg domoszlói.
Mert királylány ide, aranylemez oda, a legények legények maradnak.
