– Nehogy azt higgye bárki is, hogy aki nem elég tehetséges műkorcsolyázó, abból jégtáncos lesz, s aki itt sem állja meg a helyét, de mindenképpen a jégen akar sportolni, az elmehet szinkronkorcsolyázónak – mondja kedvenc sportágáról Stamler Judit, a budapesti Sportország SC keretein (SSC) belül működő Jeges-vegyes nevű szinkronkorcsolya-csapat edzője. A márciusi junior világbajnokságon több olyan gyakorlatot is bemutattak az északi versenyzők, amilyenre kevesen képesek. Ám a jó technikai tudás nem elég, több egyéb képességre is szükség van ahhoz, hogy valaki jó szinkronkorcsolyázó legyen – tette hozzá Stamler Judit.

Jeges-vegyes. Nem árt némi balettismeret

Az itthon kevéssé ismert sportág az 1950-es években jelent meg Észak-Amerikában és a skandináv országokban. A jó fél évszázados múlt ellenére sem mondhatjuk, hogy itthon tömegsporttá vált volna – ellenben annak tekinthető az Egyesült Államokban, Kanadában, Finnországban és Svédországban. A Helsinkiben megrendezett idei junior világbajnokságon tizenöt ország húsz csapata vett részt –az öt legjobb két csapatot is delegált –, ami azért volt fontos esemény, mert a csapat történetében először korcsolyáztak a Sportország versenyzői ilyen szintű versenyen.

Életük első világversenyén nem számítottak komoly eredményre, inkább tapasztalatszerzésként tekintettek erre a lehetőségre. Önmagában komoly eredménynek számít, hogy az előző években még szabadidős kategóriában induló csapat idén országos bajnok lett junior kategóriában. Ha innen nézzük, a huszadik hely egyáltalán nem tekinthető sikertelenségnek, nehéz felvenni a versenyt a világ legjobb csapataival.

Stamler Judit szerint a sportág műveléséhez azonban nem elegendő a korcsolyatudás, nem abból lesz jó szinkronos, aki biztosan ugorja a tripla Lutzot, hanem aki igazi csapatember, aki az egyéniségét alárendeli a közösségnek. Csakhogy manapság az önmegvalósítás áll mindenekfelett, ezért kevés a huszonéves korú, vagy annál idősebb versenyző és tizenévesből sincs túl sok. A februári debreceni országos bajnokságon is csupán néhány csapat versenyzett – Budapesten kívül jelenleg Székesfehérváron, Zalaegerszegen és Miskolcon működik ilyen klub. Ezek sem állandóak, hol megszűnnek, majd újjáalakulnak. Svédországban több évet kell várni, mire valaki bekerül egy csapatba, nálunk lasszóval fogják a gyerekeket, akik néhány hónapnyi gyakorlás után akár biztos csapattagok lehetnek. Vagy biztos tartalékok. Mert kell egy csapat.

A szinkronkorcsolyázóknál alapvető követelmény a megfelelő erőnlét, a robbanékonyság, a hajlékonyság, a biztos egyensúly és némi balett ismeret sem árt. Ha valamelyik képesség hibádzik, megkopott, akkor a tornateremben, „szárazedzésen” kell az erőnlétet, balett- és tánctudást fejleszteni. Ahogy a műkorcsolyázóknál, úgy a szinkronkorcsolyázók is kétféle programot mutatnak be a versenyeken. Az előírt elemeket tartalmazó rövid program mellett egy kűrrel csúsznak a jégen.

A Nemzetközi Korcsolya Szövetség (International Skating Union, ISU) által az ezredfordulótól hivatalosan elismert szinkronkorcsolyában a tizenhat fős csapatok döntő többsége kizárólag lányokból áll – ilyen a magyar is –, de fiúk is beszállhatnak. De nem szállnak be, mert kevesen szeretnek táncolni, s mert attól tartanak, hogy a haverok kiröhögik őket, ha megtudják, hogy jégkorong helyett szinkronkorcsolyáznak.

A viszonylagos ismeretlenség többféle okra vezethető vissza. Ebből a sportágból nemcsak nálunk, másutt sem lehet megélni. Kevés a szponzor: aki a jeges sportra ad pénzt, az is inkább a sokkal népszerűbb jégkorongra áldoz, vagy a műkorcsolyára, s nem a szinkronra. Drága a jégbérlés, drágák a ruhák és az egyéb járulékos költségek is rárakódnak erre a sportágra. A jégpályát is csak akkor kapják meg – általában este nyolc után, vagy hétvégén – amikor az másoknak már nem kell. A kisebb gyerekeket edzésről edzésre hurcoló szülőktől is nagy odaadást kíván az a sportág.

De mennek és viszik a lányokat, mert Minarik Ede óta tudjuk, hogy kell egy csapat. Mert a csapat kell, egyedül a szinkronkorcsolya sem megy.