Banán nélkül az élet
A gulyáskommunizmus, mint „az élet banán nélkül”, amikor a magyarok traubit ittak. Később Ákos dalai vagy a hévízi tó. Ezek a főszereplői és fő motívumai annak a három generáció életét bemutató családregénynek, amelyben egy évekig Budapesten élt (és az Eötvös-kollégiumban franciát tanított) fiatal francia írónő az elmúlt évtizedek magyar történelmének viszontagságait érzékelteti. A 26 éves Alice Zeniter a Nyugati pályaudvar környékét választotta a francia sajtóban igen jó fogadtatásra talált regénye helyszínéül, szereplői mind itt laknak és dolgoznak.
Az általános magyar melankóliát pedig Seress Rezső világslágerével, az öngyilkosok himnuszával, a Szomorú vasárnappal fejezi ki. Ez is a regény címe: Sombre dimanche. A megörökített család neve viszont nem feltétlenül utal Mándy Ivánra. – Olyan nevet választottam a Mándyval, amelyet a franciáknak is könnyebb helyesen kiejteniük, mint mondjuk a Nagyot vagy a Kovácsot – mondja a magyar felmenőkkel egyébként tudomása szerint nem rendelkező, Alsó-Normandiából való Zeniter, akit párizsi dedikálása másnapján értünk el telefonon.
A rendezvényre magyar gyökerű olvasók is eljöttek, s tokajit és magyar ételspecialitásokat fogyaszthattak. A Márai Sándort, Krúdy Gyulát is megjelentető párizsi Albin Michel kiadó aligha lőtt mellé a Szomorú vasárnappal: Zeniter bekerült vele a nőírókat elismerő díj, a Prix Lilas hatos döntőjébe, amelyben április 9-én hirdetnek majd eredményt.
Mint ahogyan – tudtuk meg kiadójától – a Prix du Livre Inter 2013 tízes fináléjába is; ennek végeredménye júniusban lesz ismert. – Egy barátnőm, Kovács Veronika közreműködésével készülőben van a Szomorú vasárnap magyar fordítása is – mondja Zeniter. A francia irodalmi élet egyik legújabb üdvöskéjére már nagyon korán felfigyelt a könyvesszakma.
A jelenleg színháztudományból doktori tanulmányokat folytató Zeniter mindössze tizenhat évesen jelentkezett első kötetével, a Kettőből egy egyenlő nullával (Deux moins un égal zéro), amellyel elnyerte Alsó-Normandia fővárosa, Caen irodalmi díját. Majd hét évre rá nagyot szólt a Jusque dans nos bras című regény, amellyel kapcsolatban a párizsi Libération nem átallotta lecsapni a „Zeniter a zeniten”, igen magas labdát sem. A könyv a francia bevándorlás és társadalmi integráció kérdését boncolgatta a bevándorlásellenes Sarkozy-érában, ezért is ünnepelte a szerzőt a sajtó.
A Porte Dorée és a Laurence Tran irodalmi díjakat is elnyert kötet címe a francia himnusz, a Marseillaise nyolcadik sorára utal, de kissé átfogalmazza azt: nagyon szabadon talán „Utolsó vérignek” fordítanánk. – Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely rosszabbul fog élni, mint a szülei tették, ahhoz a generációhoz, amely nem beleszületett az internetbe, hanem vele együtt nőtt fel... A nemzetközi terrorizmus nemzedékéhez, a számítógépbuzik és az otthonülők genenerációjához – vallja Alice Zeniter, aki új regényén dolgozik. Ezúttal semmi pályaudvar, bár Nyugatnak nyugat: a Csatorna-szigeteken játszódik majd.
