Anatólia kellős közepén született, de írt már verset a Keleti pályaudvarról és a Dunáról is – magyarul. Osman Sahbaz boldog ember, és ha bárki beszélget vele, óhatatlanul átragad rá a jókedv.

Tud szigorú is lenni. Amikor körbevezet az Isztambul európai részén lévő zoknigyárában vagy az ázsiai oldalon lévő éttermében, az alkalmazottak illedelmesen, halkan szólnak hozzá. Elég egy pillantás vagy egy kézmozdulat, és máris tudja mindenki, Osman mire gondolt. Annyit szeretne csak, hogy a munka legyen tökéletes. Elismeri, hogy a három testvérből ő a legkeményebb főnök.

Ingázik Magyarország és Törökország között a bátyja, Ismail és az öccse, Mustafa is. Egyikük sem tudta, hogy ezt fogja csinálni. Ismail politológiát tanult az egyetemen, Mustafa közgazdaságtant, Osman pedig gépészmérnök szakra járt. Gépészmérnök is akart lenni, a sorsnak azonban más szándékai voltak vele.

Hogy a sors Magyarországra sodorja majd, ezt Osman Sahbaz végképp nem sejtette. Ma viszont már mindenről valami magyar vonatkozású jut eszébe. Amikor például azt mondja, hogy Kayseriben látta meg a napvilágot, azonnal hozzáteszi, hogy Kayserinek Miskolc lett a testvérvárosa; a hivatalos megállapodást idén májusban írják alá.

Akkor sem tudhatott semmit, amikor tizenéves korában az apja –aki már 1960-ban megalapította a Tempo textilipari céget – a kezébe nyomott egy kis árut, és kiküldte őt az utcai piacra, hogy adja el. Sikerült neki. Ma már legalább egy tucatnyi országgal kereskedik.

Ember tervez, Isten végez –mondja a magyarul jól beszélő, 49 éves férfi. S az Isten végül úgy akarta, hogy ő és a bátyjai harmadik generációs kereskedők legyenek (már a nagyapjuk is részt vett a családi cég megalapításában). Egyetemre járt még a három testvér, amikor az apjuk fehérnemű- és ruhaüzletet nyitott Isztambulban; amíg az egyik Sahbaz fiú tanult, a másik a boltban dolgozott. Nem is keveset: előfordult, hogy hetvenkét órán át nyitva tartottak.

A tudtán kívül Osman már sodródott is Kelet-Európa felé. Sokan jártak hozzájuk vásárolni Lengyelországból, és autóval szállították az árut, amelyet aztán a „lengyel piacokon” adtak el. Alapítsunk céget Lengyelországban! – határozott 1991-ben a Sahbaz család, és útnak is indultak. Ám nem jártak sikerrel: addigra jó néhány török cég megvetette már a lábát a lengyel piacon. Irány Magyarország! – adták ki az új jelszót, amely meghatározta Osman életét.

Szervusz, magyarok. Ennyiből állt eleinte Osman Sahbaz nyelvtudása. Ezt is csak attól a három szegedi diáklánytól tanulta, akik még a nyolcvanas évek elején vetődtek Szegedről Törökországba. Az egyikük –belőle közben török–magyar tolmács lett – segített neki egy évtizeddel később. Kiadó lakást keresett Osman Budapesten, ahol 1993-ban a bátyjaival intézte a cégalapítást, és talált is egyet a Bajza utca–Damjanich utca sarkán. Csakhogy amikor a tulajdonos meghallotta, hogy törököknek lesz, visszakozott: nem kiadó. A tolmács ismerőse simította el a nyelvi és a kulturális buktatókat.

Vándoréletet él immár húsz éve Osman Sahbaz. Ha megkérdezik, hol lakik, azt feleli: Budapesten, Isztambulban és Kayseriben. S gyakran előfordul másutt is, hiszen a négyszáz embert foglalkoztató isztambuli gyár ontja a zoknikat és a fehérneműket Nagy-Britanniába, Dániába, Svédországba vagy Romániába is. Osman, akinek hat évvel ezelőtt meghalt az apja, ma már a Tempo vezérigazgatói posztját tölti be. A vállalat működési rendje nem túl bonyolult: amennyiben vita alakul ki a három testvér között, egyszerű többséggel (két szavazat) döntenek.

Nehéz a családjának – ismeri be. A felesége és a három gyermeke Törökországban él, iskolai szünetekben vagy hétvégéken tudják meglátogatni őt Budapesten. Zuglóban vett saját lakást, nem messze a Széchenyi fürdőtől, amely az egyik kedvenc helye a városban. A Dunán hajózni is nagyon szeret, ez ihlette az Attila Duna folyója című, magyar nyelvű versét.

Ezernyi szállal kötődik ma már Osman Magyarországhoz. 1997 óta alapító elnöke a Török–Magyar Üzletemberek Egyesületének, ahol elsősorban azzal próbál segíteni, hogy a saját – jó és rossz – tapasztalatait megosztja másokkal. Harmadik országok (Nagy-Britannia, Hollandia, Németország) török befektetőit is felkarolja, ha éppen Magyarországon szeretnének üzletet kötni. Kulturális eseményeket, jótékonysági akciókat szervez. A lelkesedése nem maradt észrevétlen: a napokban vehette át Isztambulban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét.

A „minden relatív” elméletet bizonyítja, hogy a magyarokat Osman Sahbaz nyugodt embereknek találja. Amikor Magyarországon törökül telefonál, mindenki azt hiszi, hogy veszekszik – pedig csak társalog. A nyugalmat kedveli, de a lassúság bosszantja. Ő rögtön közli, hogy mit akar, és már csinálná is, a magyarok azonban sokszor körülményeskednek; apró körökből hosszú kígyót rajzol a kezével, így mutatja, milyen akadályokba ütközik.

A magyar nyelvet ellenben nem érezte akadálynak. Igaz, beszélt már angolul, németül, arabul, lengyelül és szerbül, s a magyar nyelvtan csapdái nem lepték meg. Csak akkor bonyolódik bele a szavakba, amikor hirtelen annyi mindent szeretne elmondani, hogy azt már egyetlen nyelv sem bírná el.

Sosem felejti, ami egy budapesti kórházban történt vele, ahol néhány napig a veseköve miatt feküdt. Jött a nővér, és megetette őt levessel... Ilyet csak egy anyuka csinál – véli Osman Sahbaz, akit mindannyiszor elképeszt a magyarok segítőkészsége.

Isten, pontosabban Allah dönt majd arról is, hogy a gyermekei továbbviszik-e a családi üzletet, ő biztosan nem erőlteti. A 21 éves fia egyelőre jogásznak készül, a 17 éves lánya belsőépítésznek. Na és a kisebbik, 10 éves fiú... Neki üzleti feje van – mondja Osman, és büszke mosoly terül szét az arcán. Hát persze, hogy örülne, ha a fia átvenné a céget.

Neki néha már abba kellene hagynia a munkát. Sosem áll meg, telefonon huszonnégy órán át elérhető. Dervisként pörög: mintha huszonnégy órás üzemmódban igyekezne dolgozni, mint a zoknigyár. A felesége – aki óvónőként kereste a kenyerét, mielőtt főállású anya lett belőle – időnként rászól, de Osman csak az ígéretek szintjén lazít.

S hogy mi a hobbija? Természetesen a munka. A Sahbaz családnak már két étterme is működik Isztambulban, és hamarosan nyílik a harmadik. A gyárban mindennap ott van, ám az éttermekbe ritkán jár be –állítja Osman, akiről ezt nehéz elhinni. Ha valóban adódik némi szabad ideje, szívesen búvárkodik. Esetleg verset ír, hol törökül, hol magyarul. Állandó ingázásra ítéltetett: a Duna és a Boszporusz is hiányzik neki.

Névjegy

OSMAN SABHAZ 1964-ben született az anatóliai Kayseriben. Gépészmérnökként végzett az egyetemen. A Tempo textilipari és külkereskedelmi cég vezérigazgatója, a Török–Magyar Üzletemberek Egyesületének elnöke. A kétoldalú kapcsolatok erősítéséért idén márciusban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. Budapesten, Isztambulban és Kayseriben él, három gyermeke van.