Kicsi korában régész akart lenni. Amikor a szomszédos Szent István parkból hazamentek a csöveket fektető munkások, ő magához vette csöppnyi ásóját és homokozóvödrét, hogy a magukra hagyott árkokban kapirgálva felfedezze a múltat. Látszólag tehát céltudatos és nyugodt kislány volt Kárászy Szilvia, ám a látszat kicsit megtévesztő. Amikor ugyanis nem a tudományos pályájáról álmodozott, akkor legszívesebben a fiúk között játszott, hadvezér volt és a focikapus, ha azt mondjuk, igazi kisördög, akkor épp csak karcolgatjuk az igazságot. Energiáit valahogy le kellett kötni, ezért szülei már 3-4 éves korában tornaedzésekre vitték, később a vívóterembe, aztán kosárlabdázni. Szaltózott, szúrt, labdát pattogtatott, s közben rendre eltörte valamelyik ujját. Utóbbi, egy efféle, örökmozgó gyerek esetében nem különlegesebb, mint egy meghűlés vagy egy múló gyomorrontás, csakhogy Kárászy Szilva tizenévesen már zongoraórákra is járt, mármost minél kevesebb használható ujja van egy kezdő zongoristának, annál kisebb az esélye arra, hogy világhírű előadóművész váljék belőle.

Pedig a lehetőség adott volt, ugyanis tízévesen a XIII. kerületi Zeneiskolába, a kezdők legendás Manyi nénijéhez, Komjáthy Aladárnéhoz került, aki személyesen választotta ki növendékének. Ám Szilvia két évvel később mégis úgy döntött, elege van az állandó gyakorlásból, a továbbiakban nem a billentyűkön szeretne játszani, inkább a Szent István park pingpongasztalain. Amikor ezt Manyi néninek is bejelentette, a tanárnő Szilvia édesanyjához fordult és különösebb indulat nélkül, inkább tárgyszerűen azt mondta: „Kár. A lányából művész is lehetett volna.” Ez a mondat szíven ütötte Kárászy Szilviát, merthogy eddig azt gondolta, ő csupán egy megregulázandó lény a szigorú Manyi néni kezei között. Még ennél is jobban szíven ütötte az a koncert, amelyre a tanárnő – mintegy mellékesen – búcsúzásképpen elvitte őt. A Zeneakadémián Szvjatoszlav Richter zongorázott, Szilvia a pódiumon karnyújtásnyira ülhetett tőle. Azt mondja, akkor úgy magához ragadta a zongoraművészet lényege, hogy azonnal visszaült a hangszerhez, minden addiginál többet gyakorolt. Tizenhárom évesen megnyert egy ifjúsági zongoristaversenyt, jött a konzervatórium, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, végül a freiburgi zeneművészeti főiskola mesterképzője. Akkor már megbékélt azzal, hogy muzsikusként éli majd az életét, de a lelke mélyén sejtette, hogy az ő művészi pályája nem lesz olyan nyílegyenes, mint ahogy ez tanulmányaiból következne.

És jól sejtette.

Már az indulás is furcsa volt. A világ nagy koncertpódiumai helyett előbb a marokkói Sheraton Hotelben találta magát, ahol egy női trió zongoristájaként szalonzenélt egy ideig. Bizonyára jól, amit nemcsak az igazol, hogy a marokkói király lányának esküvőjén is játszhatott, hanem az is, hogy amikor lejárt a szerződése, hívták őt muzsikálni hajókra, egzotikus országok elegáns szállodáiba is. Ám egy ezeknél is különlegesebb produkció kedvéért lemondott a fényesnek ígérkező lehetőségekről. Egy németországi stúdióban felvehette első önálló lemezét, amelyen Muszorgszkij Egy kiállítás képei című darabját játszotta, ám a végeredmény nem csupán egyszerű hangzó anyag lett, hanem egy összművészeti alkotás. A lemez borítójára Pándi Titusz fotóművész Kárászy Szilviáról készített szürreális műtermi felvételei kerültek, melyekkel egy fényképészeti díjat is besöpörtek.

Kárászy Szilvia előtt kiszélesedett a művészet országútja.

Hát még akkor, amikor a szomszédságukban lakó mérnök, Szabados György azt kérdezte tőle, nincs-e kedve részt venni egy zongorabillentyűkkel megszólaltatható, újszerű harangjáték elkészítésében és népszerűsítésében. Volt kedve, és most nem részletezzük a zajos sikereket, amelyeket előbb Magyarországon, aztán az Egyesült Államokban, Németországban, Finnországban, Japánban, Szlovákiában és Franciaországban arattak a hangszerrel, valamint azokkal a hanglemezekkel, amelyeken Szilvia a harangjátékot szólaltatja meg. Az elismerésről csak annyit: valamennyi külföldi koncert után új harangjátékot kellett készíteniük, mert ahol felléptek vele a világban, ott azonnal meg is vásárolták az új fejlesztésű hangszert. Kárászy Szilvia 1994 óta rendszeresen készít harangjáték-átiratokat, saját kompozíciókat is a hangszerre. Szerzeményei sem mindennapiak. Az egyikben az előadás néhány percében színpadra lépett egy siketkórus, és néma csendben, egyszerre jeleltek. Azt mondja, a legintenzívebb, legsokatmondóbb csend/zene volt, amit életében tapasztalt. Különleges hangszerek is előfordulnak zeneműveiben. Néhány szerzeményében szerepet kap egy kutu wapa nevű ütőhangszer, az aquaphone, amelynek hangja a Mátrix filmzenéjéből lehet ismerős, az éneklő fűrész vagy a Theremin is, amit a zenész a hangszer felett lebegtetett kezével szólaltat meg. És akkor még nem beszéltünk a világ egyik legjobb hangversenyzongorájáról, a Fazioli márkájú hangszerről, a zongorák Stradivarijáról, amelynek hazai megismertetése külön fejezet Kárászy Szilvia életében.

A történet Tiszadobon kezdődött, ahol még csupán társszervezőként vett részt egy zongorafesztivál előkészítésében és lebonyolításában. Magyarországon az Oláh Ibolya feltűnése óta jól ismert tiszadobi kastély franciakertjében szólalt meg először Fazioli-zongora. Nagy szeretettel fogadták őket a gyermekotthon lakói, köztük Oláh Ibolya és Illésné Áncsán Aranka, „Anyácska”. A fiatalok nemcsak a koncerteket hallgatták meg, de a szervezésben is részt vettek, a forgalmat irányították a faluban, jegyet szedtek, velük örültek a sikernek. Kárászy Szilvia a hangszer bemutatására koncentráló Fazioli-fesztiválokat később már egyedül szervezte. A harangjátékok, a különleges hangszerek és egy fantasztikus zongora mellett magát a zenét is népszerűsítette. UNESCO-díjjal jutalmazott zenei ismeretterjesztő műsorokat szerkesztett és vezetett a Magyar Televízióban, valamint a Duna Televízióban. És nemcsak a különleges hangszerek és a zene nagyszerűségének, sokszínűségének megismertetésében segített, hanem rászorulókon is. Jó néhány éve a Lions Clubok Magyarországi Szövetségének tagja. A szervezet fogyatékosokat, vakokat, gyengén látókat támogat, ő a szervezet kulturális életében vesz részt. Még saját díjat is alapított, az Aranyharang-díjat, amelyet olyan vak és gyengén látó gyerekek és felnőttek nyerhetnek el, akik valamilyen kiemelkedő szakmai vagy emberi tettet vittek véghez.

Mert Kárászy Szilvia ma is éppoly nyughatatlan természetű, mint kisgyermek korában, állandóan új ösvényeket nyit. Szülei egykori, Pozsonyi úti lakásában néhány éve kulturális szalont működtet. Azt mondja, ez a lakás már amúgy is jócskán át volt itatva a művészet szellemével, hiszen gyerekként itt zenélt először együtt Tátrai Vilmos hegedűművésszel, ide járt Weöres Sándor, akivel egy könyvnapon ismerkedett meg, miután elolvasta Teljesség felé című könyvét. Itt beszélgettek vele Pilinszkyről, Hamvas Béláról. Most itt láthatók, hallhatók koncertek, mesterkurzusok, előadóestek, ismeretterjesztő előadások, könyvbemutatók. A Kárászy Szalonban mások mellett fellépett Mácsai Pál és a néhai Vallai Péter, táncolt Gergye Krisztián és a Moulin Rouge tánckara, zongorázott Vukán György, énekelt Oláh Ibolya és Csengeri Ottilia, de a kiállító képzőművészek névsora is igen változatos: Für Emil, Vojnich Erzsébet, Szotyory László… sorolhatnánk. A fentiek ismeretében talán az sem meglepő, hogy mostanában éppen Kárászy Szilvia alkotásai lógnak a szalon falán, amelyek alapja többnyire régi vagy új fénykép átfestve, montázsolva, kollázsokba applikálva, a végeredmény egy-egy részletét újra lefényképezve, majd hatalmas festővászonra kinagyítva. Amikor valaki azt kérdezi tőle, hogy miképpen fér az életébe ennyi minden, akkor Hamvas Bélát szokta idézni: „Egyszerre több és kevesebb időd van, mint gondolnád.”

Neki mintha több lenne.

Névjegy

KÁRÁSZY SZILVIA Budapesten született. Zongoraművész. Tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán és a Staatliche Hochschule für Musik Freiburgban végezte. Előadó-művészi tevékenysége mellett 1998 és 2005 között Fazioli Zongorafesztiválok alapító-igazgatója, több zenei mű szerzője, 2009 óta a Kárászy Szalon vezetője. Díjai: Pro Musica díj, UNESCO-díj, Gundel művészeti díj.