A kötött sapka. Ez ragadta meg először Kertai Éva figyelmét, amikor majd húsz évvel ezelőtt, egy téli estén, a karácsonyi forgatag előtt bekopogott hozzá egy szakállas ember. A kötött sapkást Éva soha életében nem látta, be sem akarta engedni. A férfi tisztelettudóan bemutatkozott, a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnázium igazgatója volt a látogató. A küszöböt átlépve, azonnali kezdéssel ajánlott tanári állást a korábban évtizedekig spanyol nyelvterületen dolgozó külkereskedőnek, akit érett fejjel be is iskoláztak a Szegedi Tudományegyetem spanyol nyelv és irodalom szakára.

Kertai Éva mindig vonzódott a tanári pályához, ének-zene tagozatos gimnazistaként is a zenepedagógia érdekelte. Mégis másképp alakult az élete. A lehetőségek egészen Brazíliáig sodorták. Az érettségit követően letette az idegenvezető vizsgát, majd a spanyol szakmai felsőfokút, s egy szerencsés véletlennek köszönhetően a Medimpex fellegvárába került. Mai szemmel is úgy látja, nagy ajándék volt a sorstól, hogy a külkereskedelemben dolgozhatott. A munkaügyön megkérdezték tőle: a Kertainé lánya? Mi mást lehetett erre felelni, hogy igen. Azonnal felvették. Később derült csak ki, hogy nem „annak” a Kertainénak a lánya, akire a munkaügyön gondoltak. Éva ma is jót nevet: így kellett történnie.

Azóta sem hisz a véletlenekben. Huszonhárom éves volt. Szinte gyerekfejjel igyekezett megfelelni a „kiváltságos” munkahelyen. Igazi küzdő típusnak, maximalistának tartja magát, teli ambícióval. Mint meséli, sokan azt hiszik róla nem lehet „felnyomni” az agyát. Ma már a buddhizmusban talált békét, a parapszichológiai elfoglaltságok és képzettségek alapján is állítja, feleslegesek a rossz indulatok.

A hetvenes években még erősen temperamentumos volt, olyan „beszólogatós”. Hozzá vonzó megjelenéssel, merész ruhadarabokkal. Egyszer a főnöke szóvá tette, hogy rövid a szoknyája, mire felrántotta a szoknya alját egészen a nyakáig, s visszakérdezett: ez rövid? Többé nem vegzálták az öltözködése miatt, egyébként is úgy gondolta, személyes ügy, hogy ki miben jár dolgozni. Fontos volt számára a radikális véleménynyilvánítás szabadsága.

A külkereskedelmi cégnél lebonyolító volt és a levelezés egy részét is intézte. Egy nap meghallotta, lehet menni Mexikóba, kiküldetésre. Jelentkezett, de Mexikó helyett Brazíliát jelölték ki számára. Nem jött zavarba. Beiratkozott egy portugál nyelvtanfolyamra, kivette a könyvtárban fellelhető összes nyelv- és történelmi könyvet. Sao Paulóba már úgy utazott, hogy a tárgyalásokon portugálul felelt a kérdésekre.

Brazília színes forgataga magával ragadta. Stikában még a helyi egyetemi képzésre is belógott, az indián nyelvészet érdekelte és a legváltozatosabb zenei programok. Kollégái minden fillérjüket élére rakva igyekeztek spórolni. Éva ellenben úgy gondolta, hiba lenne garasoskodni és kihagyni a riói karnevált vagy az Iguazu-vízesést. Amit keresett, el is „szórta” a dél-amerikai országban.

A spanyol nyelv iránti olthatatlan szenvedélye egy koncerttel kezdődött. 1962-ben a Los Paraguayos játszott a Kisstadionban. Éva tizenkét éves volt akkor, s úgy érezte, innen nincs visszaút, meg kell tanulnia ezt a különleges nyelvet. Spanyoltanárból akkor sem volt túl sok Magyarországon, első oktatója két leckével járt előtte, de a kezdeti nehézségeken a családi motiváció is átsegítette.

Felmenői közül senki sem született a történelmi Magyarország határain belül. Egyik oldalon lengyel nagymama, olasz nagypapa, a másik oldalon betelepített svábok a nagyszülők, és egyikőjük sem tudott rendesen magyarul. Bár a lengyel és az olasz vonalnak a magyar lett a közös nyelve. A szülők már magyarlakta területeken nőttek fel, de a családi összejövetelek mindig sajátos, sokszínű identitást tükröztek. És semmi nem volt szabályos az otthonukban.

A szociáldemokrata beállítottságú családmuzikalitása is fontos kiindulópont számára. Édesapja fizikai munkás volt a Danuvia-gyárban, de képzett zenészként és karnagyként rögtön szervezett a munkásoknak egy operatársulatot, amellyel még az Erkel Színházban is felléptek. A szülőket nem érdekelte a vagyonszerzés és a pénz. Éva édesanyja saját kezűleg varrta gyermekeinek a ruhát, lakásuk berendezése jelentéktelen volt, de a hatalmas zongora a szoba közepén a legfontosabb bútordarabként tornyosult. – A leglényegesebb kellék az élethez – mondja mosolyogva, s szülei mellett nagy szeretettel beszél a neveltetésében meghatározó szerepet betöltő anyai nagymamájáról.

Az a bizonyos, belül lévő szabadság Havannában csapta meg a legerősebben. A brazil kiküldetés után, az 1970-es évek közepén a kubai nagykövetségen lett tolmács, gazdasági ügyintéző. Majd újra visszatért a külkereskedelembe, s gyakran járt a karibi szigetországba. Oktatási rendszerek exportját bonyolította, laborokat, érzékeny mérőműszereket szállítottak a Castro-rendszernek.

A kubai egyetemeken szétküldték Éva fotóját, ha „ezt a nőt látják”, adták utasításba, akkor a berendezések helyiségeit ki kell takarítani és az ajtókat be kell zárni. Nem ismert tréfát, híres volt arról, hogy megakadályozta a műszaki hiba miatti minőségi kifogásokat. Fázisceruzával és elemlámpával járkált, maga vizsgálta meg a berendezéseket, és ellenőrizte, az érzékeny, drága műszereket szakszerűen tárolják-e a magas páratartalmú országban.

Amikor Kuba szóba kerül, felmerül a legendás kubai narancs. A gyümölcsnek az interneten máig hatalmas rajongótábora van, pedig a rendszerváltással szinte nyomtalanul eltűnt a hazai polcokról. Érdekes módon a szakácskönyvekben és az iskolai tananyagokban időről időre felbukkan. És van annak valami hamisítatlan bája, amikor egy mikroökonómia-példában a spanyol és a kubai narancs árának keresztárfolyamát kell kiszámítani, vagy egy receptben azt olvassuk, hogy végy 30 deka kubai narancsot. „Végy”, de hol? Éva azt mondja, sok minden továbbra sem publikus a Kádár-korszak külkereskedelmi ügyleteiből és államközi szerződéseiből, a kubai narancs azonban „pénzmozgás nélkül” került a vasfüggönytől keletre. Csereáru volt a KGST-n belül. Ha ma kellene hajón és vonaton ideszállítani, akkor aranyárban mérnék.

Sokoldalú szakma a külkereskedőé, egy másik erős magyar exportcikknek, a 6/12-es portáldarunak a műszaki leírását máig fejből tudja. A nehézségek ellenére a hiánygazdaságot nevetéssel, zenével, tánccal feldolgozó kubai embereket pedig egy életre a szívébe zárta. Életének legszebb időszaka volt, akkoriban minden „együtt állt”. Férjhez ment, gyermekei születtek. Költő, zenész Pedró fia az idősebb, de Márton is muzikális. Sőt, nevelt gyermekét, Krisztit is beoltotta a zene szeretetével.

Négy éve ment nyugdíjba, óraadóként most is spanyolt tanít. Szenvedéllyel beszél, él és érvel, imádja a diákjait. Későn kezdte a tanítást, így nem volt ideje kiégni. A munkatapasztalata is sokat segített: – Ha azt mondtam egy tanítványomnak, hogy a tudásoddal a munka világában halott ember vagy, akkor ez hiteles volt. Pontosan tudom, mi az elvárás az iskola falain túl. Soha sem szabad feladni, ha az élet citromot ad, akkor csináljunk belőle limonádét – nevet, és kiváló gimnáziumi tanárát, a latin-amerikai irodalom neves fordítóját, Gulyás Andrást említi. Aki az obligát kérdésre – lehet-e valamit így vagy úgy mondani – rendszeresen azzal felelt: „lehet, de nem jó”.

Komolyan vette a pályamódosítást, csak úgy, mint mindent az életben. Amikor diákjai a legeredményesebb csapatok között végeztek az országos spanyol nyelvi versenyen, tanárként miniszteri elismerést kapott. A zene változatlanul része az életének. Énekel egy külföldön is gyakran turnézó vegyes kórusban, jó ideje a hastánc is a heti program része. Kubában megtanulta, tánc nélkül lehet élni.

Csak éppen nem érdemes.

Névjegy

KERTAI ÉVA 1950-ben született Budapesten. Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban érettségizett ének-zene tagozaton. Előbb idegenvezető volt, majd külkereskedő lett. 1973-tól a Magyar Kereskedelmi Kirendeltségen dolgozott, Sao Paulóban (Brazília). 1975-től a budapesti kubai nagykövetségen tolmács. 1982-től a Metrimpex üzletkötője. 1991-ben magánnyelviskolát indított,1993-tól a Kossuth Lajos Gimnáziumban spanyolnyelv-tanár. Jelenleg óraadó. Nevelt és saját gyermekei felnőttek.