– Két ember… – kezdi Ádám felidézve a pillanatot –, szóval két ember… azaz hogy nem is ember, hanem, vagyis hogy, szóval áll ez a két… na, várjunk csak, hogy mondják, amikor valaki nem ember, hanem… ja, megvan: bankár! Na. Áll ez a két bankár egy helyen… Kis utca… na, ott áll ez a két bankár egy kis utcában… Jó, ezt most sem tudom elmondani, de ha tudnám, se lenne érdemes meghallgatni, mert tényleg rossz vicc, komolyan mondom, szörnyen rossz. Plusz a csattanójának sincs értelme, talán kiderül róluk, hogy nem is bankárok, hanem vízilovak… Igen, azt hiszem, vízilovak… vagy várjunk csak… na jó, ezt hagyjuk…

Nevetünk. Éppen olyan önfeledten, mint annak idején a TÁP Színház előadásának nézői. Nevetünk, és közben megállapítjuk, hogy Ádám nem túlzott, ez valóban pocsék vicc, valamint tényleg nem tudja elmondani, de ez éppen ettől és így jó. Nem csoda, hogy Vajdai Vilmos arra kérte, azontúl valamennyi Minden rossz varietében lépjen színpadra ezzel a mulatságos, se füle, se farka produkcióval. Ez a felkérés, valamint a TÁP Színházzal váratlanul szárba szökkent kapcsolat végleg odaláncolta Fekete Ádámot a színházhoz. Bár az ő útja előbb-utóbb úgyis oda vezetett volna.

Budapesten született, informatikus édesapja, valamint édesanyja nagyon sokat segített neki, hogy integrálódjon az egészségesek közé, szülei mindent megtettek javulása érdekében, ő pedig pontosan úgy élt, mint kortársai. Szülei jóvoltából már korán kultúrafogyasztó lett: zenét hallgatott, moziba járt, olvasott. Például Tamkó Sirató Károly verseit: „Becses nevem / Bakó Manó – / Nyissz! / Makón vagyok / zakószabó – / Nyassz!” Tizenévesen aztán Singer A lublini mágus című lebilincselő kötetét meg Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését falta, de ne ugorjunk ennyire előre.

Gyerekfejjel legjobban számítógépezni szeretett, és ez nemcsak felhőtlen szórakozás volt számára, hanem bizonyos kényszer is: mozgásszervi nehézségei miatt az iskolában azzal írt. Az élet olyan szorosan odaláncolta a komputerhez, hogy első verseit népszerű számítógépes játékok főszereplőiről írta. A szokatlan múzsák iránti vonzalma nemcsak a gyermekkori verseiben mutatkozott meg, hanem az átlagostól elütő zenei ízlésében is, melyet édesapja terelgetett az igényes muzsika felé. Épp csak tizenéves volt, alig gimnazista, amikor már Frank Zappát hallgatott, meg free jazzt: mások mellett Ornette Coleman zenéjét. Bár az ember gimnazista korában általában a pop- vagy a rockzenét kedveli, Ádám azt mondja, miközben ő sem zárta el a rádiót, ha az Led Zeppelin- vagy Deep Purple-számokat sugárzott, neki különösen a free jazz tetszett. Mégpedig azért, mert az, ahogy ő fogalmaz, nem a dallamon keresztül hat, hanem egyéb, már-már titkos energiákat bont ki. És neki egész addigi élete arról szólt (és szól most is), hogy kibontsa magában azokat a bizonyos egyéb, már-már titkos energiákat.

A muzsikába később annyira beleszeretett, hogy HI-FI Sütöde néven még zenei honlapot is üzemeltetett, amelyen olvasmányos és szakmailag is korrekt lemezkritikákat írt. Sokszínűsége a honlapon is megjelenik, ahol békésen megférnek egymás mellett a görög népzene dallamai, az etno-rockos felvételek, a bizarr hangköltemények, a metálzene, a free meg az avantgárd dzsessz darabjai. Aztán, hogy Ádám még közelebb kerüljön a muzsikához, dobolni kezdett, mit sem törődve azzal, hogy az ő mozgását az átlagosnál kicsit nehezebb összerendezni.

Hanem amiben a művészetekről addig megszerzett tudása és a kultúra iránti érdeklődése összegződött, az a színház. Előbb csak a Madách Imre Gimnáziumban hivatalosan működő színtársulattal párhuzamosan, két barátjával közösen létrehozott magánszíntársulatban írt, játszott és rendezett. Tizenhét évesen megrendezte Shakespeare Viharját, és ez már valódi színházi teljesítmény volt, de számára az igazi kapcsolatot mégis az hozta meg a színházzal, amikor a bevezetőben említett viccet (vagy annak szerteszét hulló mozaikdarabkáit) elmondta a TÁP Színház előadásán.

Már a gimnáziumban azt javasolták neki, hogy legyen dramaturg, mert a dramaturg munkájában sokféle színházi és művészeti tudás ér össze. Dramaturgként mozgósíthatja valamennyi energiáját, hasznosíthatja sokfelé ágazó művészeti érdeklődését. Jelentkezett hát a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, elsőre felvették, most harmadéves dramaturg szakos hallgató. Fellépőként, íróként jelen van a TÁP Színház előadásain, Puccs című darabját pedig a Sanyi és Aranka Színházban játsszák. Verseket, színdarabot ír, és, hogy a képlet még bonyolultabb legyen, néhány éve tubázni kezdett. Édesapja vetette fel az ötletet, és azt mondja, ez a gondolat annyira abszurd volt, hogy azonnal megtetszett neki. Hiszen a tubásokat nagy, mackóembereknek képzelik el, tripla tüdővel, ő ellenben viszonylag kistermetű, sovány testalkatú. Így ma már nemcsak dramaturg szakos hallgató, színész, rendező, író, költő, hanem tubadúr is. Ja, és mostanában meséket is ír. Az egyik például arról szól, hogy Kazimir Malevics fekete négyzete lejön a vászonról, elmegy kávézni, és felgyullad.

Nem lehet nem észrevenni: Fekete Ádámot főként a furcsább művészeti megnyilvánulások érdeklik. Azok, amelyek megkocogtatják az ember vállát, és rákérdeznek a világra. Szerinte, bár mindenki másképp látja a dolgokat, csak nagyon kevesen merik megmutatni, tudják artikulálni ezt az egyediséget, amely kibillenti az embert a szokásos gondolatmenetekből, és továbbépíti a művészetet, a kultúrát, azon keresztül a mindennapokat. Pedig a lényeg egyszerű: a történelem és a kultúrtörténet során mindig azzal történt valami, aki/ami elütött az átlagtól, és nem a tucatmegoldásokat választotta.

Nemrég Junior Prima díjat kapott, ám hogy miért, arról azt mondja: fogalma sincs. Úgy gondolja, ez az elismerés talán nem is az eddigi teljesítményének szól, inkább csak egy jelzés, hogy figyelnek rá, egy biztatás, hogy ne adjon alább ebből a sokszínűségből. Amelybe beleférnek versek, filmek, zenekritika, belefér a tuba dörmögése és a színház ezerféle lélegzetvétele. Azt mondja, az egyetem után Magyarországon szeretne dolgozni dramaturgként, íróként, bár mostanában a rendezés is foglalkoztatja. Úgy érzi, hogy a színházban tapasztalható általános művészi érzékenységet talán jól tudja kezelni, úgy gondolja, talán van képessége arra, hogy – ahogy ő fogalmaz – „a színészeket biztonságba helyezze a színpadon”. Mert alighanem a rendező egyik legfontosabb képessége ez.

Persze az is lehet, hogy egyszer elhajít mindent, és reggeltől estig a tubán fog gyakorolni. Lehet, hogy költő lesz. És az is lehet, hogy a színészetbe szeret bele végleg. Mert az nagyon jó, amikor a színész megszerzi magának az érzékeny figyelmet a nézőtérről, vagy akár csak megnevetteti az embereket, amikor elkezdi mesélni: – Két ember… szóval két ember… azaz hogy nem is ember, hanem, vagyis hogy, szóval áll ez a két… na, várjunk csak, hogy mondják, amikor valaki nem ember, hanem… ja, megvan: bankár!

Névjegy

FEKETE ÁDÁM 1991-ben született Budapesten. Jelenleg harmadéves a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházi dramaturg szakán. Fellépőként és íróként részt vesz a TÁP Színház munkájában, Puccs című darabját a Sanyi és Aranka Színházban mutatták be. 2012-ben színházi kategóriában Junior Prima díjat kapott.