Novellák járókelőknek
Hasábjaink hőse, Czibere Péter választott foglalkozására nézvést író, aki mindenekelőtt abban különbözik a többi írótól, hogy munkáit saját kezűleg nyomtatja. Mi több maga is terjeszti a jó öreg pesti utcán, így –a legtöbb íróval megint csak ellentétben – jószerivel valamennyi olvasóját személyesen ismeri. Hogy miért csak jószerivel, arról majd a végén.
A hivatkozott oldaltáskában egy mappa lapul. Ebben vannak a művek, klamnizott A/4-es íveken, akkurátusan osztályozva, aki tehát megengedi Czibere Péternek, hogy legyen neki egy abszurd kérdése, és még ott sem száll ki, hogy „író vagyok, abból élek, hogy a novelláimat árulom”, bátran vehet egyebek mellett tanmesét, meghökkentő mesét, sci-fit, emberi történeteket, abszurd karcolatokat, verseket, sőt filozófiai és lélektani megközelítésből íródott esszéket is.
A gondolatoknak nincs ára, hiszi és vallja Czibere, aki tehát nem szab díjat. Mindenki annyit fizet a művekért, amennyit akar, egészen pontosan „amennyit a pénztárcája megenged”. Ez az összeg ma Budapesten tipikusan ötszáz és ezer forint között mozog. Igaz, volt már, aki negyven eurót sem sajnált és olyan is, aki ingyen jutott friss gondolathoz, tudniillik a pénztárcája a lehető legkisebb mértékben sem volt megengedő. Úgy számol: tíz találkozásból úgy kettő-három végződik adásvétellel.
A harminchat éves szerző hét éve ír, és öt éve adta el az utcán első novelláját (az akkori háromból). Egy komoly szakítás után, friss munkanélküliként, egy árva fillér nélkül, tehát mindent egybevetve nagyon a padlón volt éppen, amikor a Szabadság téren egy kedves, idős úrnak köszönhetően bebizonyosodott számára: a gondolatok akár pénzre is válthatók. Negyedórán belül a másik két írását is eladta, lett is mindjárt nyolcszáz forintja, abból meg egy kiadós uzsonnája. Ha szokatlan úton-módon is, de megindult felfelé.
Volt honnan. Az általános után vagy öt-hat középiskolában is megfordult – mikor a nyomdaipar, mikor az ötvösség felé gondolta venni az irányt, de végső soron sehol sem maradt meg – „rendszeridegen voltam, nem illettem bele egyik öntőformába sem” – magyarázta, némileg zavarba ejtve e sorok íróját, aki a novellák olvastán egynémely meghatározott irányú előtanulmányokat sejtett Czibere mögött. Az öntőforma később sem került meg, volt, amikor nehéz fizikai munkásként, máskor szórólapterjesztőként, utóbb ügynökként (és még sorolhatnánk) kereste a kenyerét – a szervezett munka frontján a leghosszabb időt egy raktárban húzta le. Onnan került az utcára, majd azon a mindent átszabó napon a Szabadság térre.
Czibere Péter azóta több száz novellát írt el és adott el. A pénzből, amit keres, megbízhatóan tudja fizetni az albérletét és voltaképp nem szenved szükséget semmiben – igaz, nem vonzzák a világ hívságai, találkozásunkkor például felhívta a figyelmemet, hogy az éppen rajta lévő ruhadarabok egyikéért sem adott pénzt – kapta őket, sőt volt, amit egy novelláért cserélt.
Itt vagyunk a végén, és még maradt egy adósságunk, jelesül, miért csak jószerivel ismeri olvasóit a szerző. Nos, egyrészt mert fél éve honlapot indított, amelyre elkezdte felpakolni műveit, honnan tudja tehát, hogy azokat ki olvassa, másrészt nemrég a Holnap Magazin című székesfehérvári irodalmi folyóiratban és annak antológiájában is megjelent néhány novellája. Egyébként ugyancsak nemrég megismerkedett egy üzletemberrel, aki jelezte neki, hogy ha fogná magát és írna egy regényt, a kiadások jó részét hajlandó volna állni. Igen ám, de ez hónapokig is eltartana – addig pedig: ki van az utcán?
