Beszéljen a furmint
Ami a szőlő telepítésétől, metszésétől – ahogy ő fogalmaz: babusgatásától – a szüreten, pincemunkákon át a bor palackba kerüléséig irányítja s meghatározza a munkáját. E különleges kapcsolatra mi sem jellemzőbb, mint hogy minden egyes címkét egyenként lát el saját kézjegyével, így is felelősséget vállalva a butélia tartalmáért. S mintha a gyerekei lennének – van belőlük mindjárt négy, lassan felnőttkorba érő –, úgy beszél a borairól.
Fotósként sem volt az a kapkodós, izgága típus: szerette a vidéket járni, már akkor jobban érdekelte az elmélyült munka, mint az eseményről eseményre rohanás. A folytonos készenlétből, állandó stresszből az ezredforduló utáni években elege lett. – Szeretem a bort, s hogy értsem is, elvégeztem több borszakértői tanfolyamot, később beiratkoztam a budafoki borászati szakiskolába, most Gyöngyösre szőlész-borász mérnökképzésre járok – mondja.
A Balaton-felvidéken, a Pécselyimedencében régen kinéztek a feleségével egy szép területet, de az ottani árakat nem tudták megfizetni. Eredetileg mindketten abaújiak, így jött az ötlet, hogy Tokaj környékén keressenek. Amikor meglátták a kácsárdi szőlődombot, a Teleki család egykor szebb napokat látott harangtornyos borházát, amelyből a történelem viharos időszakai után végül istálló lett, mellette a hajdani intéző lakóházát, szinte azonnal beleszerettek.
– Az első szüretünk 2004-ben teljes kudarc volt – vallja be. A rossz idő miatt nem érett be a termés, aszúsodás helyett a szemek rothadtak. Tanulságképp Asztalos Zoltán még ma is őriz két-három hordónyival ebből az évjáratból, nem dobta ki. Az első döccenő azonban nem vette el a kedvét. Rohály Gábor borszakértőtől kért tanácsot, kitől tanulhatná meg a mesterség alapvető fogásait. Jó tanácsot kapott: Szepsy Istvánhoz irányították, aki mellett egy éven át dolgozhatott. A következő évjárat, a 2005-ös már szép furmintokat termett, ő pedig rájött arra, hogy a félhektáros ültetvény kevés álmai megvalósításához.
Ekkor talált rá a 2,6 hektáros Vióka-dűlőre, s máig szerencséjének érzi, hogy ezt a gyönyörű fekvésű, azóta a szomszédos 1,6 hektáros területtel tovább bővített birtokot immár a magukénak mondhatják. Asztalos Zoltán eleinte mindent egyedül csinált. – Volt, hogy harminckilenc napon át metszettem, de ragaszkodtam ahhoz, hogy minden egyes tőkénél magam döntsek, s kezem nyomán fejlődjenek majd a fürtök. A jobb termés érdekében évente kétszer fürtválogatással zöldszüretet tartanak, így egy-egy tőkén legfeljebb egy-másfél kiló szőlő marad. Míg a Vióka-dűlő 45 hektoliter bort ad, addig mások ugyanekkora területről akár tízszeres mennyiséget is előállítanak.
Ő azonban nem „gyártja” a bort, hanem kézműves technológiával, a szőlő és a bor jelzéseire odafigyelve készíti. Ha egy évjárat rosszul sikerül – 2010-ben, a sok eső miatt előfordult –, akkor legfeljebb a szőlőt értékesíti. – Rossz borhoz vagy legalábbis olyanhoz, amelyet nem tartok tökéletesnek, nem adom a nevemet, még ha ez anyagi veszteséggel jár is – magyarázza filozófiájának lényegét. Hosszú távon igazolódik az igényesség: monogramját (s persze azon túl egyéb jelentést is) hordozó AZ Nektár elnevezésű borai immár a legjobb éttermek kínálatában szerepelnek, a rangos Borigo magazin pedig néhány hete egyik borát beválasztotta a száz legígéretesebb közé. Örül ezeknek a sikereknek de nem teper értük: versenyekre nem szokott járni, az ő hírét inkább azok viszik, akik valaha megkóstolták a borait. És ők nagyon viszik...
