Vizuális brandként is nagyon erős: az arcát rendszerint göndör, fekete haja és/vagy Magnum-napszemüvege mögé rejti, a fején cilinderszerű, bőrből vagy bársonyból készült kalap billeg, a szájából cigaretta lóg – ezt az összeállítást alighanem azok is ismerik, akik sohasem hallották zenélni. Olyan, akihez Slash (a kép jobb oldalán) zenéje nem jutott el, a valóságban nem nagyon létezik: a Sweet Child O’ Mine gitárrifjét csak azok nem hallották még, akik az 1990-es éveket egy lakatlan szigeten töltötték.

Slash, azaz Saul Hudson 1965-ben Angliában született, 11 éves kora óta azonban az USA-ban él (az amerikai állampolgárságot már csak a Guns N’ Roses sikereinek csúcsán, 1992-ben kapta meg). Valószínűleg bárhol máshol is fényes karriert csinált volna, de így a legjobbkor volt a legjobb helyen: a szemtanúja és a részese lehetett a metalzene máig legfontosabb forradalmának. Slash új lakóhelyén, Los Angelesben olyan zenekarok csíráztak ki abban az időben, mint a Slayer, a Metallica vagy a Megadeth. Termékeny korszak volt, sokféle műfaji elágazással, és néhány máig meghatározó együttessel. A népes mezőnyből a hard rock és a glam metal határán mozgó Guns N’ Rosest leginkább Slash gitárjátéka és zeneszerzői talentuma emelte ki.

A kreativitást a zeneiparban dolgozó szüleitől örökölte: apja lemezborítók tervezőjeként, anyja a többi között David Bowie ruhakölteményeinek megálmodójaként lett ismert. Az „örökséget” zárkózott természettel és masszív alkoholfogyasztással kombináló fiú autodidakta gitárvirtuózként csöppent bele a kaliforniai zenei életbe. Ez a gyakorlatban garázszenekarokat, sok nélkülözést, kábítószereket és folyamatos zűröket jelentett a bár- és klubkoncertek mellett.

Az egymást követő bandák sorában eleinte az Axl Rose (ének), Slash (szólógitár), Izzy Stradlin (ritmusgitár), Duff McKagan (basszusgitár), Steven Adler (dob) felállású Guns N’ Roses sem volt különösebben átütő hatású. Aztán jött a Geffen Records kiadóval való együttműködés, és az első nagylemez, az 1987-ben megjelent Appetite for Destruction mindent elsöprő népszerűsége. Csak az összehasonlítás kedvéért: a Kill ’Em All-ból, a Metallica debütáló albumából az első kiadás idején mintegy 300 ezer példányt adtak el, míg az Appetite-ból – igaz, az utóbbit a rádió- és tévécsatornák is játszották – közel 30 milliót. A többi pedig már tényleg (zene) történelem: a Guns N’ Rosesnál kevesebb zenei anyagból az övékéhez hasonló volumenű, hisztérikus sikert csak a Nirvana, illetve korábban a Sex Pistols tudott kihozni. Meg napjainkban a dél-koreai Psy – de az tényleg egy másik történet).

Slash (a név egyébként hasítást jelent) nagyságát mutatja, hogy a Guns N’ Roses „leállása” után sem torpant meg a karrierje. Ő már a zenekarban is önálló márkanév volt, amit a vitathatatlan előadó-művészi tehetség és alázat mellett a folyamatosan tökéletesített, mindig egyedi gitárhangzásnak is köszönhetett. A csak Slashre jellemző erősítő- és torzító-beállításokról szakcikkek és szakmai sikerkönyvek íródtak, az egyik emblematikus gyártó, a Marshall pedig külön erősítőgenerációt nevezett el a zenészről, aki egyébként az egyik Gibson-gitártípushoz is a nevét adta. Voltak saját zenekarai (a Slash’s Snakepit és a Velvet Revolver), írt filmzenéket (például Quentin Tarantinónak), fellépett Michael Jacksonnal, és két szólólemezt is kiadott.

Most a második Slash-albummal, az Apocalyptic Love-val lép fel február 7-én Budapesten.

Szólókarrierje során járt már nálunk – az 1990-es évek második felében koncertezett a Szigeten –, az akkori látogatás a Kempinski hotel menedzsmentje és korabeli vendégei számára valószínűleg máig emlékezetes. Az elnöki lakosztályban megszálló zenész a földszinten, egy alkalmi próbateremben állította be az esti koncertre szánt hangzást. A nagyszínpadra szánt hangerővel.

A gitáros második feleségével és két gyermekükkel Los Angelesben él. Az ötvenhez közeledve kissé már megcsendesedett, ez azonban csak az életvitelre vonatkozik: a Gibsonok továbbra is „slashes” hangszínnel és energiával szólnak.