Dselits Ferenc nem akar megfelelni az elvárásoknak. Így amikor azt kérdezik tőle, mit keres még mindig a hajléktalanszállón, miért nem talál magának valami jövedelmezőbb és látványosabb tevékenységet, mesélni kezd. Ugyanezt teszi a szakmai konferenciákon is, ahová gyakran hívják. Néha úgy érzi, hogy a hajléktalan ember definíciójával egy új emberfajt próbálunk „felfedezni”. Elméleti kategóriák és előítélet-skatulyák születnek, melyekbe a hajléktalan embereket próbáljuk beletuszkolni, s valamilyen módon elválasztani őket az átlag népességtől. A szociális gondozás gyakorlati ismeretei alapján ezt tévedésnek tartja. Szerinte az utcán élő embertársaink nem különbek, nem rosszabbak, nem butábbak és természetesen nem is jobbak, mint az otthonukat megtartó emberek.

Nem „hajléktalanokról” beszélünk ugyanis, hanem tárgyvesztett emberekről. A tárgyvesztés világbajnokairól. Akik először a munkához való jogukat és kapcsolódásukat vesztették el, amely alapvetően egy tárgyiasult érték. És nagyon sok embernél vissza nem fordítható pszichológiai károsodást okozott a munkanélküliség. A társadalmi vélekedés gyakran stigmatizál, mondván, megérdemli, aki utcára került, maga tehet róla. Persze, mint minden részigazságnak, ennek a társadalmi ítéletnek is van alapja. Aki utcára került, a konfliktusokat megoldás helyett maga mögött hagyja. A hajléktalan emberek „elengedik” értékeiket, lakásaikat, megszerzett javaikat, családjaikat.

A munkája során őt körülvevő mélyszegénység és lehangoló túlélési stratégiák tapasztalása sem tette Dselitset pesszimistává, de még a cinizmus árnyéka sem érintette meg. Alapvetően jó kedélyű embernek vallja magát, aki sokat tanult a gondozottaitól. Ismeretségünk egy dokumentumfilm születésével kezdődött. A film Diogenidészről szól, a magát Diogenész ókori görög filozófus örökösének valló hajléktalan gondolkodóról. Ebben a történetében lebbentette fel Dselits Ferenc az értelmiségi hajléktalanok túlélési technikáit a nézőknek.

Egyik gondozottja például „tárgyvesztett” nyelvész volt, pontosabban nyelvi hedonista, aki azt mondta a szociális munkásnak, felőle aztán jöhet a világvége, nem probléma, de csak vacsora után. A hat nyelven beszélő nyelvész fenntartotta magát, nyelvórákat adott – a megkeresett pénzt azonnal el is fogyasztotta különböző vendéglőkben. Dselitscsel barátok lettek, s a gondozott a túlélést tanította mentorának, oda-vissza, kölcsönösen működött kapcsolatuk. Tudás nem vész el, csak átalakul, ezért fontos dolog az embereket összehozni és közöttük kapcsolatot létesíteni.

Dselits Ferenc nem szeret „belepihenni” a kilátástalanság látványába. Azt mondja tréfásan, aki a Vörös Hadsereg születésnapján látta meg a napvilágot és Sztálin pár napra rá meghalt, amikor ő világra jött, az nem sajnálkozhat azon, hogy milyen szörnyű a világ, éppen ezért úgy gondolja, küldetése van. Csecsemőként ugyan még kevéssé befolyásolták nézeteit a világtörténelmi dátumok, de huszonévesen, kezdő szemlélődőként valahogy mégis a Munkásőrség Központi Művészegyüttesében kötött ki, mint bariton, amikor villanyszerelőként elhelyezkedett Budapesten. Az 1970-es években pár évig a metrónál dolgozott, de a bariton hangot egyenruhába bújtató szervezetet nem szerette, ezért hiába volt a szép hang, nemzetközi fellépésekre már nem kísérte a munkásőrség énekkarát. Ahogy mondja, a legjobb bulikból maradt le, a kubai utazásról, a kínai vendégszereplésről, de utólag már csak mosolyog saját konokságán. – Későn érő típus vagyok – mondja.

Soha nem gondolja semmiről, hogy végleges lenne. Huszonhárom évesen megnősült, Dávid fia bölcsész.

Már ifjú apa volt, amikor kitalálta, gyermekorvos lesz. A villanyszerelés már nem kötötte le, mert olyanná vált számára, mint a keresztrejtvényfejtés, amiben nincs új információ, legfeljebb új mintázat. Csak addig volt érdekes, míg tanulta az elektromosság és a fizika törvényeit, később rutinná vált a munkája. Döntött: gyermekorvos lesz, tanul és felvételezik az egyetemre. Közben pályát is módosított, olvasott egy hirdetést: elmeápolókat kerestek a Róbert Károly körúti kórházba. Képesítés nélküli elmeápolónak állt a zárt osztályon és egy időre ott is ragadt. Munkája során ráeszmélt, a fő ellenség soha nem a másik ember, az ember önnön ellensége saját maga.

Felvételizett közben az orvosira, de a vágy, hogy gyermekorvos legyen, egy találkozással szertefoszlott. A kórházban meglátott egy hatéves gyermeket, akinek ujjai a vállából nőttek ki. Eredeti elképzelését saját tűrőképessége miatt dobta sutba, mert úgy érezte, nem tudná elviselni az emberi nyomorúság látványát. Főleg úgy, hogy nem tud segíteni.

A zárt osztályi munka után a Bokréta utcai nevelőotthonban találta magát. Antiszociális, bűnelkövető fiatal emberek voltak a gondozottai. Rengeteg agresszivitással találkozott, ütötték-verték egymást a gondozottak, a nevelők. Mondhatni, mindenki vert mindenkit. A konfliktusok kezelése az erő elve alapján működött. A problémákat a bokszteremben oldották meg. Ha valaki nem ment le öklözni a gondozottakkal, akkor egy „senki” lett, nem volt többé tekintélye, s nem tudott rendet tartani. Megesett, bokszolás közben, hogy az egyik gyerek eltörte a bordáját, de titkolta a sérülését, hiszen a gyengeség jele lett volna a jajgatás. Prédává vált volna a gondozottai között, ha kimutatja fájdalmát.

A militarizált világgal valójában nem tud mit kezdeni. Látja, hogy az értelem és a jó szándék kevés, hiszen a másik oldalon a butaság és a gonoszság is fogja egymás kezét. A morális intelligencia sem érték manapság, mégis úgy véli: talán egy legújabb kori felvilágosodás segíthetne az emberen, aki részrehajlóan homo sapiensnek, vagyis értelmes embernek nevezi magát. A definíciót túlzásnak gondolja, szerinte az ember alapvetően „homo hazudós”, hiszen a nem kriminalizált hazugság kapcsolja össze az embereket. A kommunikáció lényege, hogy a párbeszéd pillanatának kezdetekor dekódoljuk a partnerünket. Nem genetikailag születünk hazugnak, mint a kaméleon, amely álcázza magát, s azt hazudja prédaállatának, hogy nincs is ott, hanem tanuljuk az álcázást. Mégpedig a túlélés érdekében. Mert az emberek között az lett életképesebb, aki jobban álcázta magát.

Névjegy

DSELITS FERENC 1953-ban született Várpalotán, a szülői ház ma is Pétfürdőhöz köti. Villanyszerelőnek tanult, dolgozott a BKV-nál, énekelt a Munkásőrség Központi Művészegyüttesében, majd ráeszmélt, az elesettek oldalán a helye. A rendszerváltás előtt gondozó volt egy fővárosi pszichiátrián, majd az 1990-es évek elején a Mezei György vezetése alatt álló, legendás és a hatalom szegénységkoncepciójával szembehelyezkedő Újpesti Családsegítő Központban (Újcsakö) helyezkedett el, mint szociális munkás. A Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkás szakán szerzett diplomát. Jelenleg a móri hajléktalanszálló munkatársa.